Bármennyire is kenyerem a filmművészet, idén személyes okokból kicsit eltolódott a hangsúly a fogyasztásáról. Na nem mintha az év során megtekintett 78 film olyan kevés lenne, bár a tavalyitól (113) ez jócskán elmaradt. Így utólag átnézve a mostani termést viszont nem vagyok csalódott, sőt, a toplisták elkészítése kifejezetten kihívás volt (főleg a sorozatos, nagyon sok iszonyat király minisorozatokat kaptunk idén). Néhány fölösleges statisztika még álljon itt: 36 idei filmet láthattam, amiből 20-at moziban sikerült megtekintenem. Újranézésekből ez évre se jutott sok, hat olyan filmet ismételtem, amit korábban már láttam. A toplisták szokás szerint a bejegyzés alján találhatóak, negatív lista továbbra sincs, ezért itt emelném ki néhány csalódásomat: ritkán láttam olyan bicskanyitogatóan öncélú hulladékot, mint az Air című film. A Shayamalan-féle Knock at the Cabin-ról is hasonlóan vélekedek, talán még a Netflix hulladék-szekciója is magas nívó lenne neki. Végezetül Luc Besson ócska Joker-koppintását, a DogMan-t emelném ki, gazdagabb lettem volna, ha nem ülöm végig azt az arcpirítóan amatőr 2 órát, amit a nagynevű rendező a vászonra büfögött. Ezekről amúgy Twitteren (X-en) bővebben is értekeztem.
0 Comments
Soha rosszabb filmes és sorozatos felhozatalt, mint 2022-ben? Jött a covid, ment a covid, az idei év pedig berúgta az ajtót megannyi remekmű előtt, amennyit már rég számláltunk egy év leforgása alatt. Combos toplistáink lettek mind a filmes, mind a sorozatos fronton, melyeket a tovább mögött, a szokásos listázásunk végén láthattok majd. Idén 20-szor voltunk moziban, ami illeszkedik az utóbbi évek átlagába, rekord mennyiségű, 65 darab 2022-es filmet láttunk (aztakurva, szinte duplája az eddigi átlagnak), és mindössze 2 filmet újráztunk (azokat is ezekben az év végi, megfáradt napokban). Az igazán nagy szarságokat ismét kerültük, de azért volt néhány csalódást keltő megjelenés. Ilyen volt többek között a rém unalmas Nightmare Alley, a Turning Red (ami talán a Pixar legrosszabb eddig kiadott filmje), az elszart sci-fi thrillerek állatorvosi lova, a Spiderhead, a (visszagondolva bődületesen ciki) negyedik Thor film, valamint az Avatar második része, ami nem csak rossz volt, de fájdalmas is 4 órás hossza miatt. Sorozatokból talán az elszart Ozark záróévad volt a leginkább bicskanyitogató.
Ja igen, idén összesen 113 filmet néztünk végig. Nézzük is, hogy miket... Egy újabb Covidban és mozis lezárásokban gazdag év után ismét itt vagyunk, hogy ezúttal pontot tegyünk a 2021-es filmévre. Idén mindössze feleannyi alkotást tekintettünk meg, mint 2020-ban, de ez nem jelenti azt, hogy szűkölködtünk volna az igazán jó, vagy újonnan megjelent filmekben. Sőt.
Idén összesen 81 filmet tekintettünk meg, melyből 41 darab idei volt. Ennél az aránynál csak a pontszámok aránya sikerült jobban az év során, ugyanis meglepően sok gyöngyszembe is belefutottunk. Mondanunk sem kell, az idei 15-ös toplistánk elkészítéséhez bizony nem egy olyan műről kellett lemondanunk, mely más esetben bőven megérdemelne egy helyezést a legjobbak között. Szerencsére nem sok rossz filmhez volt szerencsénk, ami viszont az lett, arról már távolról lehetett sejteni (ilyen volt például az egészen borzasztó Godzilla vs. Kong, vagy a felháborítóan szar Escape Room 2.) Számomra a legnagyobb csalódás az Oscar-díjas Minari volt, amelyhez fogható vontatott és szájbarágós fájdalompornóhoz már évek óta nem volt szerencsénk. Ami kimaradt, hogy idén mindössze 7 olyan filmet néztünk végig, melyet már korábban láttunk egyszer, és összesen 17-szer voltunk moziban. A 2021-es év ahogy filmekben erősödött, sajnos sorozatokban gyengült. Alapból kevesebb időt töltöttünk a tévéképernyők előtt idén, de még a kedvenc szériáink (amennyiben volt új évaduk) is gyengébben muzsikáltak, mint a korábbi években. Nyilván voltak olyanok, mint a Money Heist és a You, de ezek közelebb állnak a b-szintű szórakozáshoz, mint egy a-kategóriás sorozatélményhez. A szófosásból ennyi elég is, következzen a szokásos pontszám-lista és persze két nagy, 2021-es sorozat- és film-toplista. Egy hete ért véget Az Úr sötét anyagai (His Dark Materials) második évada. Az HBO és BBC közös produkciója Philip Pullman regény(folyam)ának második adaptációs kísérlete. Nem vesztegetnék ezen a helyen sok szót a moziváltozatra (Az arany iránytű), elég az hozzá, hogy a jelentős anyagi keret és a kiváló színészgárda dacára jelentős bukásnak bizonyult. Habár valóban hagyott kívánnivalót maga után, úgy vélem, jobb sorsra érdemes film volt. Szerencsére, napjaink televíziós és streaming paradicsomában lehetőség nyílt az újragondolásra, amit az HBO és BBC nagyon körültekintően el is végzett. A széria jóformán kivétel nélkül kigyomlálta a filmváltozat gyermekbetegségeit, és sikerült egy borzasztóan hangulatos, sokkal inkább felnőtteknek szánt sorozatot létrehozni. Annak ellenére, hogy Brit-Amerikai kooprodukcióról van szó, egyértelműen a szigetország filmkészítési motívumai a meghatározóak. Jómagam nem kedvelem a fantasy műfajt, a gyermekfantasy-tól pedig a hideg futkos a hátamon, de azt kell mondjam, amihez a britek hozzányúlnak arannyá válik. Az alapanyag sem egy bugyuta történet, de a megvalósítás további mélységgel töltötte meg a sztorit. A képi világ egyszerűen gyönyörű, minden jelenet aprólékosan kidolgozott, különösen a második évad során volt rá szükség, hogy az eredeti helyszínek, a díszletek és a CGI egészséges arányát megtalálják. Ez utóbbi nagyon ízlésesen van elhelyezve, tulajdonképpen inkább csak fűszere az egésznek, épp ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Mindezzel együtt a legkomolyabb feladat a daimonok megalkotása kapcsán várt a készítőkre. Ezt legalább százezerféleképp lehetett volna elrontani, de ebben is sikerült megtalálni a tökéletes egyensúlyt, és hát valljuk be, azt a nagy zsák pénzt is, ami lehetővé tette a hibátlan animációk elkészítését. A könyv által megteremtett, teokratikus berendezkedésű Anglia (és világ) ábrázolása rendkívül hiteles, sallangmentes és letisztult kidolgozás jellemzi, ami hozzájárul a fantasyvilág tökéletes megteremtéséhez. Márpedig ebben a műfajban aligha van ennél fontosabb. Gondoljunk csak bele, mennyi logikátlanság, mennyi ellentmondás terheli a Harry Potter sorozatot, mégis, a parádésan felépített világ (és a filmváltozat észveszejtően jó színészgárdája) könnyedén feledteti mindezt. És ha már színészekről van szó, a castingot nem bízták a véletlenre. Kevés kivételtől eltekintve a karaktereket a közmondásosan jó brit-ír színészek keltik életre. A legnagyobb név természetesen James McAvoy, aki korosztályának világszínvonalon is kiemelkedő, abszolút toplistás tagja. Vele kapcsolatban azért meg kell jegyezni; nem látjuk gyakran a képernyőn, a második évadban csak cameoszerepben tűnik fel. A 3. szériában várható újra komolyabb szerepben. Mindenesetre az 1. évad során abszolút uralja a jeleneteit (kivételek ez alól a Ruth Wilsonnal közös snittek), Lord Asriel ellentmondásos szerepében lubickol a skót, ujjgyakorlatot jelent számára. Ha már felmerült Ruth Wilson neve, mindenképp óriási dicséretet érdemel. Habár aki ismeri eddigi alakításait, nem lepődik meg, de a viszonylag későn ismertté vált angol színésznő fantasztikusan sokarcú és rendkívül karakteres, nem tudom megállni a filmváltozat Nicole Kidman-jével való összevetést, sem pedig azt hogy Ruth Wilson javára ítéljek. A második évad jelentős részét egyedül kell elvinnie a hátán, és minden egyes jelenetét öröm nézni. Egy többrétegű, néha egészen szánalmat (sőt együttérzést!) keltő, ugyanakkor gátlástalanul gonosz Marisa Coulter-t kapunk, aki – mint említettem – nem szorul a háttérbe McAvoy alakítása mellett sem. Természetesen a főszereplő Lyra Belacqua karakterén áll vagy bukik a siker, és hát bizony… Áll. Ugyanis a spanyol-angol Dafne Keen iszonyatosan erős alakítással állja meg a helyét (ezt egyébként a magyar szinkron földig rombolja). A Logan-ben már volt alkalmunk felfigyelni a képességeire, de itt tudta elsőként teljesen kibontakoztatni a repertoárját. Nem kérdés az alkalmassága egy ilyen széria főszereplőjének életre keltésére. Fényes jövő áll előtte. Szinte fölösleges megjegyezni, hogy James Cosmo (akinek a középső neve Mindenbenjátszottamazelmúlt30évben) tökéletesen alakít az első évadban. Lin-Manuel Miranda a kevés amerikai színész egyikeként igazán szerethető Lee Scoresby-val örvendeztet meg minket, Simone Kirby ugyancsak üde színfolt. Ruta Gedmintasnak igen nehéz dolga lehetett Eva Green után Serafina Pekkala bőrébe bújni, de hasonló, talán jobb színvonalon alakítja a boszorkányt, mint francia kolléganője. Aki számomra kérdéses maradt, Amir Wilson. Rossznak semmiképpen sem mondanám, de egyértelmű, hogy Dafne Keen-nel összemérve nem elég „kész” színész még egy ilyen jelentős szerepre, ugyanakkor nem látom akadályát annak, hogy fejlődjön még, egyértelműen nem tehetségtelen fiúról van szó. Nem tudok elmenni szó nélkül a parádésan kidolgozott részletek mellett, amik igazán jól fogyaszthatóvá, érdekessé teszik a szériát. Aki vevő az ilyesmire, annak csorogni fog a nyála a hadiléghajók, a dieselpunk katonák és a furcsa technológiai megoldások ábrázolásától. Fantasztus, ahogyan sikerült ebbe a világba repkedő boszorkányokat, alkoholista páncélos medvéket, és helyenként igazán nyomasztó, durva erőszakot is beilleszteni. Ahelyett, hogy mindezek értelmezhetetlen katyvasszá válnának, egy eklektikus, de koherens egészet alkotnak. Mindennek az az egyetlen oka, hogy a britek képesek mértékkel adagolni a fenti elemeket, tudják, mikor van szükség egy-egy meseszerű toposzra, mikor kell mélységet adni a sztorinak a durvaságok sötét és hiteles ábrázolásával, és képesek a nézőt felszabadítani látványos, de nem CGI képkockák adagolásával. Így tehát az a konklúziónk, hogy a sorozat legfőbb erénye a kidolgozottság és az egyes elemek közötti tökéletes egyensúly. Amit még mindenképp meg kell említeni, az zene és az intró. A Trónok Harca óta nem láttam ennyire jó nyitányt, ilyen jó zenével. Van, akit már az is rávehet a megnézésre. Kritikánk szerzője: Ádám
A tavalyi évem utolsó filmje az Összeomlás volt. Ironikus. A pandémia miatt az idei évet Hollywood, és világszerte több filmstúdió is összeomlásként élhette meg. Nem beszélve a mozikról. Mondhatja bárki, hogy a streamingé a jövő (sőt, ahogy lentebbi toplistánkból is látszódni fog, a Netflix nagyon sok jó cuccot szállított idén), de szerintünk egy otthoni képernyő sosem fogja pótolni a mozizás varázsát. Igen, mégha hangosan popcornt is zabálnak mellettünk. Talán ami a legfurcsább 2020-ban, hogy a járvány kezdetekor még attól tartottunk, idén egy tizes toplistát is nehéz lesz kicsikarnunk a sok elmaradt vagy elhalasztott premier miatt, de végül egy igencsak combos, 15 filmből álló lista kerekedett ki, elképesztően jó alkotásokkal. Ez persze annak is köszönhető, hogy nyártól novemberig a Cinema City-k vagy régi, vagy csak simán szar filmeket sugároztak, így hát teljesen átszoktunk a művész mozikra. Gyöngyszemeket találtunk, amik szinte egyáltalán nem voltak promózva. Az se véletlen, hogy toplistánk dobogóján nem amerikai, hanem egy spanyol, egy francia és egy magyar alkotás áll. Filmek terén most sokkal erősebb volt az év, mint az utóbbi években, amikor inkább a sorozatok voltak ütősek. 2020-ban ez teljesen átfordult. Persze a szériákra se lehetett panasz, de új gyöngyszem nem igazán jelent meg a palettán. Viszont szokásunkhoz hűen jöjjön pár száraz adat, idén 20 filmet sikerült moziban megtekinteni (persze ezekből három régebbi mű, kettő ingyenes kertmozis élmény, valamint egy Artmozik éjszakáján is voltunk, ahol egymás után 4 filmet láttunk) és összesen 36 idei alkotást néztünk végig. A legrosszabb az utóbbiak közül a Birds of Prey volt, de a Tenet is elvihetné az év csalódása díjat. Büszkén jelentjük ki, hogy a karantén időnek köszönhetően tonnányi kult-klasszikust pótoltunk be, ahogy az a lenti felsorolásunkból is látszik. Többnyire fantasztikusak voltak. Az idei szám 153, így az is elmondható, hogy nyolc éve (!) nem filmeztünk egy esztendő alatt ennyit.
A tovább mögött a szokásos naplónk látható, majd toplista 13 kiváló sorozatról és 15 még kiválóbb filmről. Szemezgessetek, megéri. Egy évtized lezárult, és bár a tizes évek megérnének egy gigászi toplistát, előbb úgy gondoltuk, 2019-re koncentrálunk. Két szempontból is szöges ellentéte volt az előző évnek, egyrészt idén nehezebb volt összegyűjteni több, mint tíz kiemelkedő filmélményt, hiszen rengeteg (ó, te jó ég, de még mennyi) celluloidhulladék higította fel az összképet. Másrészt, 2018-ban megállapítottuk, hogy csak kevés igazán kirívó filmet láthattunk a toplistánk kínálatában, idén mind a 12 alkotás olyan példány, melyet évekkel később is szívesen elővennénk. A listánkon szereplő első három film sorrendjét egyenesen vért izzadva állítottuk össze. Idén sikerült az a mutatvány is, hogy a tavaly megnézett filmjeim számának (68) közel dupláját sikerült megtekintenem, 113 alkotással ez lett az egyik legerősebb filmnézős évem az évtized során. Ebből 35 volt idei, melyből sikerült 25-öt moziban elcsípnem. Sikerült belefutnom egész sok brutálisan rossz filmbe is, de nem a guilty pleasure fajtából. A legfájóbb talán a Glass volt, ami nem csak trilógia lezárásként, de önálló filmként sem állta meg a helyét, és ténylegesen elgondolkoztam közben, hogy elhagyjam-e a mozitermet. Hasonló csalódás volt a demagóg Us, valamint a kegyetlenül öncélú és undorító Climax is. Két fájó pont volt még az Alita és a Hustlers is, melyek kínosságától már a falat is kapartuk. De véget ért az év, ígyhát emlékezzünk inkább a jóra, a tovább mögött ott figyel a szokásos lista pontszámokkal, majd a kedvenc 2019-es filmjeim és sorozataim top 12-es listája. Jó szórakozást!
Ismét eltelt egy újabb év, így hát ismét szemezgetünk az év legjobb filmjeivel és sorozataival. Míg a 2017-es év mozi szempontból kifejezetten erős volt, és hónapról hónapra jobbnál jobb alkotásokat kaptunk, sajnos 2018 nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Persze jó filmek most is akadtak, ám igazán kirívónak mindössze párat lehet közülük nevezni. Ez alkalommal 68 filmet tekintettem meg, ami újabb negatív csúcsot döntött (2016-ban 89, 2017-ben 94 db, de régebben volt, hogy szinte a 200-at súrolta). Ezek közül 35 film jelent meg idén, melyből 13-at moziban sikerült megtekintenem. 2018-ban (és már az utóbbi 3-4 évben is) tudatosan kerültem a trailerük alapján gyanúsan rossznak tűnő filmeket, így sikerült kevés fájóan buta alkotást kifognom. Összesen a Cloverfield Paradox és a Downsizing jut eszembe, melyek mélységesen öncélúra, értelmetlenre és butára sikeredtek, különböző műfajok ide vagy oda. Utóbbiban ráadásul sok potenciál volt arra, hogy az év egyik legjobbja legyen, de totális abszurditásba fulladt. A tovább mögött ott figyel a szokásos lista pontszámokkal, majd a kedvenc 2018-es filmjeim és sorozataim top 12-es listája. Jó szórakozást!
Bár csöppet megkésve, de idén sem maradhat el a Series Situation nagy év végi összefoglalója a 2017-es év filmjeiből és sorozataiból. Mindent összevetve megállapíthatjuk azt, hogy kimondottan erős felhozatallal volt dolgunk. A 2016-os évnél legalábbis mindenképpen jobban alakult. Ez alkalommal 94 filmet tekintettem meg, mely bár 5-tel több, mint tavaly, még mindig csak súrolja a 100-as határt, ami pár éve még alap volt. Összesen 39 "idei" alkotást sikerült megtekintenem, melyből 18 esetben volt mozizás. Szerencsére az utóbbiaknál elkerültek a szar filmek, sőt, a felhozatalból talán 3 mélypontot tudnék összesen felsorolni: a Resident Evil kritikán aluli utolsó része, a Setét Torony katasztrofálisan rossz feldolgozása és a Valerian névre hallgató kínszenvedés. A tovább mögött ott figyel a szokásos lista pontszámokkal, majd a kedvenc 2017-es filmjeim és sorozataim toplistája. Jó szórakozást!
A Tóth János 13 adáson van túl. A közönség és a kritikusok által is kedvelt Munkaügyek spinoffjaként indult, a sorozat legnépszerűbb színészét, Mucsi Zoltánt megtartva. Mindenképpen jó előjelek kísérték az új szériát, az ország egyik legjobb és legkedveltebb színésze került önállóan képernyőre egy olyan karakterrel, amelyet már évtizedek óta alakít. A sikeres előd három írója közül Litkai Gergely és Kovács András Péter maradt, míg Hadházi Lászlót Kormos Anett váltotta fel, így mindenképpen arra lehetett számítani, hogy hasonló színvonalat fog produkálni az új történet. Arra azonban aligha gondolt bárki is, hogy a Tóth János a magyar televíziózás történetének legkorszerűbb produktuma lesz. Már a Munkaügyek is hatalmas lépés volt a pocsék tévés sorozatink után, az angol humor és a magyar komédia eklektikus elegyét hozta, sok gyermekbetegséggel, de mindenképpen szerethetően és minőségre törekedve. A Tóth János ehhez képest valami egészen új típusú, nyugati stílusú, de időnként már Karinthy-t Örkényt, vagy éppen az Indul a Bakterházat idéző, sajátságosan magyar alkotás. Ennek ellenére rendkívül koherens és befogadható a közlésmódja, ami annak köszönhető, hogy az angolszász tévézés szórakoztató külsőségeit emelte át, de ezt leszámítva rettentően őszinte, sírva vígadós magyar humor és önirónia jellemzi, nyomokban sem találni kínos amerikautánzást. Az írógárda az évad előrehaladtával egyre jobban kibontják a társadalomkritikai attitűdöt, de mindezt nagyon elegánsan, nem szájbarágósan teszik, a néző felé hol mosolyogva, hol pedig könnyes szemekkel kikacsintva. Bizony, mert habkönnyű sitcomra csak akkor számíthatunk, ha az agyunkat kikapcsolva nézzük az epizódokat. A felszín alatt ugyanis a készítők fokozatosan áttolják a sorozatot tragikomédiába, minket pedig gondolkodásra, és talán ami még fontosabb, együttérzésre szorítanak. Az utolsó epizód szerint Tóth János, az 55 éves diplomás, egykori középvezető utcaseprő közmunkás lett, és lakótársával, az egyetemről frissen kirúgott unokaöccsével annyira nincs pénzük, hogy ennivalóra sem futja nekik. Zavarba ejtően komplex és ezzel együtt is rettentően vicces műsor ez. Az első pár rész, még nem az igazi, de addig is a remek karakterek elviszik a hátukon a szériát, amíg az be nem indul. És itt kell rátérnünk a színészekre. Mert a casting fenomenális. Botorság lenne, ha azt képzelnénk; ez Mucsi magánszáma. Tény és való, nagy színészről van szó, aki briliáns megfigyelőként az élettapasztalatait hajszálpontosan eleveníti fel és viszi a kamera elé. Ez azért is nagy szó mert a magyar színészek között, különösen az ő korosztályában, rengeteg kameraképtelen jó művész van, aki csak színpadon tud maradandót alkotni. Mucsiban viszont megvan az a fajta természetesség, őszinteség és intelligencia, amivel képes megbirkózni a különböző kihívásokkal. Ráadásul már nem csak Kapát kell játszania, hanem a drámai oldalát is megmutathatja néhány röpke arcizomrezdülés erejéig. Csoma Judit és Kőszegi Ákos az ismertebb nevek közé tartoznak, aránylag kevés, de annál humorosabb jelenettel, remekül alakítanak. Szabó Simon tökéletesen hozza a pácienseit letojó, nyerészkedő és pénzéhes kamupszichológust, Rujder Vivien pedig amint több jelenetet kapott, azonnal felépített egy nagyon erős, vicces, és szórakoztató karaktert. Hatalmas piros pont, minden percét élvezem a játékának. Csémy Balázs valószínűleg sokak számára volt még ismeretlen, de egyszerűen fantasztikus ez a fiatalember. Meglepődnék, ha nem bombáznák már most filmes ajánlatokkal, akár külföldről is, tekintve, hogy filmes és színpadi színészi tanulmányai egy részét Angliában végezte, ahol teljesen objektív véleményem szerint a világ legjobb tévésorozatai készülnek. A legütősebb szereplőt azonban Bozó Andrea játssza. Ugyan fergeteges szövegeket adnak a szájába, de ez mit sem von le a teljesítményéből. Karaktere szerint ő egy takarítónő, kutyaidomár, savanyítóüzemi munkás, és nem utolsó sorban hivatali alkalmazott, akiből egy agyi sérülés kapcsán az izgalom és a félelem minden formája hiányzik. Emellett láthatóan gyengéd érzelmeket táplál János felé, Ő viszont többnyire rettentő tahón bánik vele. Az alkotók remekül ráéreztek a szereplőik erejére, ezért bátran engedik több szálra a történetet, mindenkinek megvannak a maga bohózatba illő kalandjai, de egymással összeengedve is remekelnek. Összességében sikerült összehozni egy sorozatot, ami nagyon korszerű, mélységesen magyar, szokatlanul őszinte, időnként szomorkás, de alapvetően könnyfakasztóan vicces. Köze nincs a szokásos szituációs komédiához, a műfaj utálóinak (pl.: Én) is melegen ajánlott. Ami szükségeltetik hozzá az pusztán ész és némi érzelmi intelligencia. Egy biztos. Nem csak a köztévés dzsuvahegyből emelkedik ki toronymagasan, hanem nemzetközi összehasonlításban is megállja a helyét. Csak így tovább! Ismét szilveszter napjához érkeztünk, tehát idén sem maradhat ki a már megszokott év végi összesítőnk. Ez alkalommal 49 filmmel láttam kevesebbet, mint tavaly, így összesen 89 filmet tekintettem meg. Az utóbbi években még sosem ment ez a szám 100 alá, sőt, akadt olyan év is, amikor ennek a mennyiségnek több, mint a dupláját sikerült megnéznem. 24 idei filmet láttam, amiből 10-et moziban tekintettem meg, valamint 37 korábban látottat néztem újra. A számokon is az látszik, 2016 volt nem túl erős év. És ez enyhe megfogalmazás, hiszen az idei 10 legrosszabb filmről sokkal könnyebben tudnék listát csinálni, mint a legjobbakról. Csalódások csalódások után, amelyek közül talán az Inferno volt a legfájóbb, hiszen annak az alapanyagából egy bitang erős mozit lehetett volna összehozni (ha nem írják át az egészet). A legrosszabb szerintem az X-men: Apocalypse volt, azt a két órát mind a mai napig próbálom kitörölni emlékezetemből. Sorozatokból viszont az idei év volt talán a legerősebb. Top10 helyett ez alkalommal 15 szériáról olvashattok, és még ígyis kihagytam 1-1 nagyon is jó darabot közülük.
Következzék most az összesítő listám, majd a 10 idei kedvencem, zárásul pedig az idei 10 favorizált sorozatom. |
Erről a blogról...
Mint ahogy azt ránézésre meg lehet állapítani, blogunk elsősorban sorozat és filmkritikákkal foglalkozik. Minden előfordulhat ami aktuális vagy akár klasszikus, a mű akkor is szókimondóan és nyersen lesz elemezve, rávilágítva a jó és rossz tulajdonságaira... |