Nyers. Szókimondó. Vad társadalomkritika, vulgaritással fűszerezve. Ez jellemezte a South Park című sorozatot sok-sok évvel ezelőtt, amikor még a fénykorát élte. Ezek részben máig is megmaradtak, de most már közelről sem olyan fényes a helyzet. Bár a tizenötödik évad kritikájában nyíltan a sorozat kaszáját kívántam, be kell látnom, hibái ellenére is tovább nézném a sorozatot. Van egy különös hangulata az egésznek, ráadásul egy nagyon egyszerű elv alapján működik: nézd és nevess. És ennyi pont elég ahhoz, hogy akár a 20. évadig is kitartsak emellett.
Az új évad első felvonásában egész jó kis epizódokat kaptunk, rögtön a visszatérés után. Cartman ékszerkereskedése, a Jewpacabra üldözése, és a srácok kalandparkbeli kirándulása mind remekül el volt találva és meg lett írva. Ahhoz képest, hogy minden epizód 6 nap leforgása alatt készül el, ez a három jó, és a többi átlagos rész ugyanúgy ütött, mint a régi idők South Park-ja. Cartman ékszerkereskedése görbe tükröt állított a mai tévés árusok elé, a Faith Hillingezés erősen rámutatott a facebookon terjengő hülye pózok röhejességére, a csicskáztatásról szóló epizód, bár tematikájával egy kicsit megkésett, kifigurázta az ez ellen irányuló kampányvideókat. Külön öröm volt látni, hogy bár csak pár szó erejéig is, de a Kony 2012 készítőjének botrányát is elővették. Csak egy nagy hiba volt: a készítők vélhetőleg nem fordítottak elég időt arra, hogy ezeket méltó módon és helyen rakják bele a sorozatba, és csempésszék bele az utalásaikat is. A Jewpacabra és a Kalandparkos epizód előnyére váljék, hogy azokat kisfilm szerűen készítették el, ezzel növelve az adott epizód élvezeti értékét és a történet kerekségét. Összesen 1-2 rosszabb epizód csúszott be az első felvonás közé, ám ez még semmi volt ahhoz képest, amit most ősszel kaptunk. Szarabbnál szarabb, erőltetettnél erőltetettebb véleménynyilvánítások, melyek közelről sem lettek aktuálisak. A szezon első felétől sem random történeteket vártam, de ott legalább valamit belevittek abból is, ami a külvilágban történik. Itt viszont már ostoba celebügyekkel és elvont, látszólag selejtes ötletek megvalósításával foglalkoztak. Egyszerűen akadt pár olyan epizód, amelynek mintha se eleje se vége nem lett volna. Élvezetileg nullák voltak, és poénilag is marha gyengének tűntek. Pedig sok dolgot képernyőre vihettek volna… Osama Bin Landen halálát, az isteni részecske megtalálását, sőt, akár még a Dark Knight Rises-re is több figyelmet fordíthattak volna, hiszen az apró utalásuk semmire nem volt jó. A sietve összekapott poénok pedig olyan intenzíven érződtek, hogy több volt a kínos pillanat, mint a röhögés. Bár kevesebb CGI-t használtak (ami jobb is így, mivel rajzfilmbe eleve fölösleges az), több dalbetétet is elhelyeztek. Ezeket őszintén mondva ki nem állhatom, szóval az ilyen jelenetek számából szívesen megnéznék egy csökkentést. A sok őszi, gyenge epizód mellett akadt viszont kettő, ami nekem nagyon bejött. A halloweeni Ragyogás paródia, és az évadzáró rész, mely - végre tényleg aktuálisan – beszólt a választásokkal kapcsolatban, párhuzamba hozva azokat a Disney Star Wars megrendeléséről. Összességében egy hol jó, hol rossz évadot láthattunk, sok emlékezetes és több felejtős pillanattal.
0 Comments
Emmy-díj átadó, 2012. Mint sorozatrajongó, bátran mondhatom, olyan nekem ez az alkalom, mint filmbuziknak az Oscar. Szinte biztos voltam benne, hogy a Breaking Bad (vagy esetleg a Dexter) könnyedén el fogja vinni a legjobb drámának járó díjat… erre nyert egy általam ismeretlen sorozat, a Homeland. Kiez, miez?! Párszor már hallottam a nevét, de sosem tudtam igazán miről szól. Biztos az elfogult szavazók miatt nyerte meg. – gondoltam. A legjobb színésznek járó díj következett, dráma kategóriában. Nah, ezt már 100%, hogy Bryan Cranston, alias Walter White fogja megnyerni. Bumm, ezt is elvitte a Homeland, és annak főszereplője. Nah, már ez felkeltette az érdeklődésemet, és szitkozódásaim közepette mérlegelni kezdtem a sorozat elkezdését. A legjobb színésznő, dráma kategória… Homeland. Legjobban megírt epizód… hát persze hogy a Homeland. Szerencsére a Breaking Bad Jesse Pinkman-je megkapta az Emmy-díját, ezért megbékéltem az utóbb említett sorozat tarolásával is. De mégis hogy lehetséges ez? Egyfajta nyomozós sorozat nem lehet ennyire jó… vagy mégis? Nos, nemrég vágtam bele, és tényleg el kell ismernem: ez valami zseniális.
Mindenek előtt tudni kell, ezt is a 24 írói, Howard Gordon és Alex Gansa hozták el nekünk, bár ezt az információt nem tudva is jól kivehető a kultikus sorozatra emlékeztető atmoszféra. A történet egy pszichothriller, melyben egy amerikai katona nyolc évnyi, Irakban töltött fogság után hazatér, ám látszólag nem ugyanolyan emberként. Egy CIA ügynök, Carrie rögtön gyanút fog, miszerint főszereplőnk manipulálva van, és az USA ellen akarják őt bevetni. Kezdetét veszi egy nyomozás, melyben mi nézők sem tudhatjuk kicsoda, és mit akar Brody valójában. Ezzel rögtön sikerült lekenyerezniük, nem is véletlen, hogy pár epizód alatt rajongójává váltam a szériának. A forgatókönyv és maga a történetvezetés remekül el lett találva, és sokszor még előnyükre is vált, hogy nem siették el a dolgokat. Az epizódok általában lassan adagolták a történéseket, ám mégis sikerült úgy kitölteniük az 50-55 perces játékidőt, hogy egy percig se unatkozzak. A cselekmény több szálon is futott, és két főszereplővel való dolgozása sokban megkönnyítette az esetleges unalombafulladás lehetőségét. A sorozat legnagyobb erőssége a karakterekben rejlik, és olyan jól mutat be mindenkit, hogy még a legjelentéktelenebb szereplők is kész pszichológiai dossziénak tűnnek. Két főszereplőnk, Brody és Carrie még meg is triplázza ezt a hatást, és két olyan jó karaktert visznek a vászonra, melyek bármely sorozatban megállnák a helyüket. Komolyan mondom, akinek még a történet nem is jön be, legalább miattuk érdemes elkezdeni a Homeland-et. Kettejük közül nem tudnám megmondani ki nyújtott erősebb alakítást, de mind Claire Danes, mind Damian Lewis megérdemelte az Emmy-díjat. Színész társulatokhoz ajánlott lenne beküldeni a sorozat DVD-jét, rajta egy papírfecnivel: „így kell színészkedni, kéremszépen…!” Mellettük mindenkinek megvan a saját kis története, és Saul-tól kezve még a kis Dana is nagyon szerethető karakter lett. Plusz pont jár azért, hogy az ellenség szemszögéből is megmutatták a dolgokat, anélkül hogy megutálnánk őket. Bemutatták az ő oldalukat és nézeteiket is, ami után a néző felteheti magában a kérdést: kinek van valójában igaza, melyik oldal a kisebbik rossz? A Lost óta ritkán láttam ilyen jól kivitelezett karakterdrámát. A hangulat engem leginkább a 24-re emlékeztetett, bár közelről sem lett olyan intenzív és pörgős. Ami igazán a tulajdonságává vált, az a folyamatos, körömtépő izgalomnövelés. Ez az évadzáró epizódban csúcsosodott ki. A drámai vonalon mindig történt valami, és ezt a lehető legélethűbb módon mutatták be. A flashback-ek szintén el lettek találva, sajnos csak Brody kapott belőlük. Személy szerint elnéztem volna a többi karakter nyolcévi történéseit is. Filozófiából is akadt rendesen, igazi csemege lehet az ez iránt érdeklődő sorozatrajongóknak. Egyedüli negatívum, hogy a két címszereplő több időt is tölthetett volna együtt, mert közös jeleneteik aranyat értek. A kedvenc epizódom egyértelműen az évadzáró, kedvenc jelenetem pedig a fináléban megtalálható Brody-Dana párbeszéd. (Konkrétabban nem spoilerezem el, mindenki mihamarabb nézze meg) Hálás vagyok, hogy még egyedül a főcím nem jött be, mivel valamiért attól hidegrázást lehet kapni. Fölösleges ragoznom: Emmy-t mindenkinek, és kezdjétek el! Óh, Supernatural. Mivé lett az egykoron zsenialitásával minden vetélytársát legyőző sorozat? 2005-ben mutatkozott be Eric Kripke új projektje, amely két fivért, Sam és Dean Winchester-t mutatott be, kik minden héten újabb mitológiai és egyéb természetfölötti lények ellen harcoltak. Később kirajzolódott a sorozat főszála is, mely remekül összekapcsolta a bibliai Jelenések könyvét a lélegzetelállító történettel. A 2 főszereplő mellé egyre több egyedi karaktert hoztak a cselekménybe, és bővítették velük az Odaát egyre csak táguló univerzumát. Az epizódok hangulata is mindig a toppon volt, érezni lehetett a szórakoztató horror-történeteket, vagy éppen a zord, drámával megfűszerezett apokalipszis-szálat. Hétről hétre követhettük végig, hogyan pattan be két főhősünk az 1967-es Chevrolet Impalába, és az országot járva tisztítják meg Amerikát a démoni lényektől, két társuk, Castiel és Bobby segítségével. A sorozat tetőpontját az ötödik évad záróepizódja jelentette, melyben magát az ördögöt kellett visszaküldeniük a pokolba, hogy elkerüljék a föld pusztulását. És ekkor… az általam kedvelt sorozat megszűnt létezni. A hatodik szezon elején a színvonal akkorát esett, mint egy kamikaze-öngyilkos merénylő. Eleinte nem is lehetett érteni miért, de éreztük hogy itt valami kurvára el lett baszva. Miután Sam karakterét totálisan tönkretették, Dean-ből pedig egy szerető családapát csináltak, mindentől megfosztották a sorozatot. Kitaláltak egy pocsék főszálat, kiírták a mellékszereplőket, egyre ostobább szituációkba keverték főszereplőinket, megtizedelték a költségvetést, és végül de nem utolsó sorban: felborították az Odaát egész eddigi univerzumát, és egy kibaszott nagy rakás, gőzölgő szarkupacot hoztak létre helyette. Ezúton is szeretném ezt megköszönni Sera Gamble-nek, aki Eric Kripke (első öt évad) után átvette a sorozat irányítását. A nulla élvezeti értékű hatos szezon után csekély elvárással ültem le a hetedik elé, amely bátran kijelenthetem, azt is alulmúlta. Az évad rögtön egy közkedvelt szereplő, Castiel megölésével kezdődött, aki a történet szerint magába szippantotta a pugatóriumban lévő lelkeket, akik ezután belülről felrobbantották őt. (-1 jó karakter) Két főszereplőnkre, Sam és Dean-re hárult a feladat, hogy megtisztítsák világunkat a purgatóriumból elszabadult, leviatán lényektől. Ők látszólag ugyanolyan intelligensek mint az emberek, és az egyetlen ördögien gonosz céljuk, hogy megegyenek minket a (k*rva)bénán meganimált szájukkal. Később az is kiderült, hogy egy gyorsétterem láncot és saját élelmiszertermékeket akarnak bevezetni, melyekkel elhülyíthetik a népességet. A problémát egyedül az jelentette, hogy Sam a pokolban tett látogatása után begolyózott az emlékektől, és állandóan Lucifer-t hallucinálta. (-1 jó karakter, bár ő már a 4. évados démonvér-szipuzás óta el van baszva…) Nagyjából összefoglaltam a főszálat, de az epizódok 70%-át még mindig a hetente frissülő, random nyomozások adták ki. Ebben az évadban ezek is mérhetetlenül gyengén sikerültek, és hol random démonokat,hol szellemeket kaptunk, különösebb körítés nélkül. Az évad felépítése szó szerint el lett kúrva, egyedül az utolsó 5 epizódban haladt valamerre a leviatános főszál. Most térjünk vissza a szereplőinkre, és azok megújuló jellemvonásaira. Sammy Winchesterrel ez alkalommal megpróbáltak többet foglalkozni, ennek oka pedig az agyában megbúvó kisördög karaktere. Idén mintha közelebb akarták volna hozni a nézőkhöz, bár azzal nem számoltak, hogy évekig démonvért ivott és lélektelenül rohadt az előző évadban. Biztos minden rajongó a szívébe nyerte ezek után. Bevallom, nekem az első három évadban ő volt a kedvenc szereplőm, de amit utána műveltek vele, azt látni egyszerűen felháborító. Dean Winchesterről sikerült egy ugyanolyan sablonkarakter képet állítani, mint legutóbb, Jensen Ackles pedig látszólag egyre kelletlenebbül vállalja el ezt a semmitmondó szerepet. Őszintén várom azt a napot, amikor Jared és Jensen a rendező elé áll, és megmondják, hogy nem kérnek többet ebből a szarból. Bobby, mindenki kedvenc segítőtársa is visszaszorult, majd egy jól irányzott lövéssel őt is kiiktatták a sorozatból. (-1 jó karakter) Sajnáltam őt, mivel már a 2. évad óta szerves része volt az Odaátnak - karaktere persze sosem volt egetrengető, mégis nagyon meg lehetett szeretni. Ha már Bobby, az évad legjobban sikerült epizódja hozzá köthető, melyben éppen egy spirituális utazáson esik át, haldoklása alatt. Crowley pár jelenet erejéig most is felbukkant a sorozatban, bár még mindig nem tudtam megkedvelni, pár rajongótársammal ellentétben. Bár Lucifer nem hozta az ördögi karaktert (jó karakter, de nem jó ördög), kellemes volt nézni azokat a jelenetket, melyekben Sam-mel próbált kommunikálni. Sajnos idővel őt is kitették a sorozatból. (-1 jó karakter) A főellenséget, a leviatánok vezérét hagytam a végére. A nevét ne kérdezzétek, mert jelentéktelensége miatt nem sikerült megjegyeznem. Az egész karakter egy rossz vicc volt. Ennyire komolytalanul eljátszani egy szerepet ritkán lát az ember. Az egész jelleméből egyedül annyit tudtunk meg, hogy szeret embereket enni és tud bárgyúan mosolyogni. Veszélyessége? Pff… mint egy rossz vicc. Mellette még egy random kopogószellem az első évadból is egy zseniális elmének tűnne. Amikor idén februárban elértem a hetedik évad 14. epizódjáig, idő kellett amíg abba tudtam hagyni a röhögést. Mikor már azt hittem rosszabb nem lehet a sorozat, megkaptuk a tévétörténelem egyik legröhejesebb jelenetét, és megéltük a Supernatural végső haláltusáját, amely egy unikornis képében teljesedett ki. Egy epizód, melyben többek között egy unikornis az ellenség. EGY KIB*SZOTT SZIVÁRVÁNYT FINGÓ UNIKORNIS!! Egyszerre sírtam és nevettem, mialatt végignéztem azt a 42 perces ökörséget, másrészről meg egy dolog járt a fejemben: ”na jó, ezt most kell elkaszálnom”. Bár a kasza nem történt meg, megfogadtam hogy az évad maradék részeit csak egy bizonyos alkohol mellett vagyok hajlandó megtekinteni, csak és kizárólag darálva. Az ominózus jelenet itt megtekinthető. A maradék ledarálását végül addig halogattam, míg meglepetten konstatáltam, hogy 9 hónap telt el február óta. Bár legszívesebben be sem fejeztem volna az évadot, hat és fél szezon után úgy gondoltam megérdemel annyit két főhősünk, hogy ne vágjam félbe kalandjaikat. A színvonalban nem csalódtam: ugyanolyan bénán megírt, selejtes ötleteket vittek képernyőre, ahogy azt már megszoktuk. A személyes kedvencem az ALKOHOL-SZÖRNY volt, amit csak akkor látnak az emberek, ha jól be vannak baszva. Gondolom a sorozat készítői éppen egy kocsmában gondolták ki ezt a zseniális epizódot, két üveg vodka között. Az epizód alatt azon is elgondolkoztam, előnyös lehetett a téma Jared és Jensen számára is, mert így erősen ittas állapotban is eljátszhatták pocsékan megírt karakterüket. Pár szót még ejtenék az évadról, hadd legyen az a lenti (kib*szottnagy és jóindulatú) 3-as teljesen megindokolva. A látványvilág sosem volt az Odaát erőssége, ám most a szokottabbnál is rondább CGI-okkal pakolták tele az epizódokat. A zeneválasztás sokszor jól sikerült, ám olyan bénán vágták rá a hangot egyes jelenetekre, hogy azok élvezhetetlenné váltak. (lásd: The Road So Far) A történetnek nem volt mondanivalója, egyedüli célja az alacsonyabb elvárású nézők elszórakoztatása volt, mindenféle komolyabb, filozófikus téma mellőzésével. Drámai vonalakat próbáltak a képernyőre vinni, melyek itt-ott sikerültek is, ami csak a két címszereplőnknek (és jó alakításuknak) köszönhető. A poénok számát megnövelték, ezzel is mutatva mennyire nem veszik komolyan az egész projektet, és változtatják a Supernaturalt önmaga paródiájává. Akadt benne azért sok humoros jelenet, bár legtöbbször az epizódok gagyiságán tudtam röhögni. Összesen 1-2 jobb epizód találtam a 23-ból, az egyik Bobby-nak, a másik Castiel visszatérésének volt köszönhető. Az évadzáró olyan volt mint egy kapkodó idegbeteg: megpróbáltak az elbaszott főszálukhoz egy gyors lezárást kanyarítani, gyorsan megölték a szellemmé vált Bobby-t, és kieszeltek egy klisés csattanót, amin egy ideig csámcsoghatnak a frissen becsatlakozott (pff…) nézők.
Alapjában véve, második blikkre már közel sem volt olyan vészes a sorozat darálása, e felől pedig a ZS-kategóriás motívumok tehetnek, amiken néhol olyan jóízűen röhögtem, mint még vígjátékon soha. Nagyon úgy néz ki, ha így folytatódik Sam és Dean Winchester története, hamar meg fogok válni tőlük. A nyolcadik évadban még kapnak tőlem egy utolsó esélyt, de ha a színvonal nem változik, jön a kasza. És ezen még a cukin meganimált unikornis sem segíthet… Mond még nektek valamit az a cím, hogy Hősök? Egy sorozat volt Tim Kring rendezésében, és megjelenésével sok rajongó zárta a szívébe. Az első évad elsöprő sikert jelentett, és kiváltotta, hogy a morcos kritikusi szellemem elégedetten terüljön el a képernyő előtt, és bólogasson bőszen, mondva: "így kell ezt csinálni”! Sajnálatos módon a vártnál korábban bukott ki a színvonalromlás, és a 2, 3, 4. évadot úgy elbaszták, mint előtte egy sorozatot se. Ennek oka az összeszedetlenség volt, nameg a készítő sem tudhatta mibe vágta a fejszéjét. Az úgynevezett szuperképességeket meg akarták magyarázni, hogy később felhasználhassák a történet haladásának érdekében, de rossz helyre tévedtek, amikor a tudományt a mitológiával kezdték keverni. Helyesbítenék, ezzel nem is lenne gond, ha nem eredményezett volna olyan lyukakat és epic fail-eket a történetben, melyeket bármikor röhögve vissza lehetne nézni, és egy ZS-kategóriás sorozathoz társítani. De ha a Hősök jellegzetes hangulata jut eszembe, jobb az első évadra gondolni, mikor még csak egy élvezhető high-concept sorozat volt, nulla drámai szállal.
Évek teltek el, és Tim Kring megint letett valamit az asztalra: idén bemutatásra került a Touch, mely kellően felelevenítette az utóbb említett sorozat jellegzetes hangulatát. Egyértelműen a történet volt a döntő szempont (nameg Kiefer Sutherland) ami miatt rögtön bele is kezdtem, a 24 ledarálása után pár héttel. A mozgatórugó egy Jake nevű, beteg kisfiú, aki életében egy szót nem ejtett ki a száján, de nagyon ért mindenhez, ami a számokkal kapcsolatos. Narrációjából megtudhatjuk, mindenki sorsa össze van kötve bizonyos emberekkel, és ezt számokon keresztül látni is lehet. Jake segíteni akar az embereken, ezért néha random lefirkant pár számjegyet, és várja hogy az édesapja, a párhuzamos univerzumból jött Jack Bauer mentse meg őket. Ennyi. Pont. Vége. Lehet látni benne a butaság-faktort, de az alapötlet önmagában véve jó. A probléma szerintem a magyarázatokkal lesz, mivel kétlem hogy a rendező bácsi tanult a Hősökben történtekből. Az ötlet mellesleg kifejezetten eredeti, a forgatókönyvre és a felépítésre panaszunk sem lehet, az epizódok pedig megállják önmagukban is a helyüket, ha nem folytatásos sorozatként tekintünk a Touch-ra. Ha valaki mélyenszántó, izgalmasabbnál izgalmasabb főszálat akar, annak csalódnia kell, mivel alig történik bármi a 13 rész alatt. A vége felé megpróbáltak egy szál-féleséget beleerőltetni, de kimondottan érződik, hogy nem sok mindent fognak vele kezdeni. A főszereplőkből nem sokat hoztak ki, Jack Bauer jellemét és belső világát csak minimálisan súrolták az alkotók, a megszállott fekete csávó nem volt több egy kezeltetnivaló őrültnél, az intézetes nő karaktere meg olyan semmilyenre sikerült, hogy szó nélkül ki is lehetne írni a sorozatból. Érdekes volt látni, mennyire hanyagolták a főbb szereplők bemutatását, és vitték előre a heti egyszer látható, vendég-karakterek jellemét. Minden epizódba plusz 10 embert minimum behoztak, és dolgozták ki a kis történeteiket. Ezeket néha kellemes volt nézni, néhol pedig fájdalmasan szarul sikerült 1-2 ilyen történetszál. A következő epizódban megint más emberek jöttek, aztán megint, és megint… Van ennek sok jó oldala is, de egyértelmű negatívum, hogy senkit nem tudtak maximálisan ismertetni. A színészek hol jól boldogultak a feladatukkal, hol ripacskodásba csaptak át, de legalább Jack Bauer alakítására nem lehetett panasz. Ha már nála tartunk, neki csak a karakterével volt gondom. Finoman szólva: sokszor retardáltabb volt mint Jake. A szerető apa jellemvonás kiválóan adagolva volt, de néhol már olyan végletekbe csúszott át, melyek egy bugyuta sitcomba illenének. Nem részletezném ezeket a dolgokat, aki végignézte valószínűleg tudja miről beszélek. (Igen, többek között a magánterületre való belépésről, az emberek arcába mászásáról, és arról az ostoba tulajdonságáról, miszerint pár hülye szám miatt kockáztatja az életét) A hangulat teljesen elnyerte a tetszésemet, és mint már említettem, kicsit a Hősök atmoszférájára emlékeztetett. Rögtön az első epizód után kiszűrtem, hogy ebből a sorozatból árad a boldogság. Mint egy vizuális antidepresszáns, olyan intenzív, akarat ellenére is felvidító képsorokat birtokol. Erre az epizódok végén lévő drámázás csak rátett egy lapáttal. A dráma, bár még naaaagyon messze áll egy jó sorozat drámai szálaitól, ügyesen kapargatta a felszínt, és próbált minél szebb jeleneteket eredményezni. Sokszor majdnem elérte a kellő hatást, de szinte mindig érződött a főszálon, hogy jelentéktelen. Más hét, más szereplők, más dráma - de minden felejtős. A másik, és talán legnagyobb problémám, hogy a sorozat fikarcnyit sem volt reális azokban a helyzetekben, amiket bemutatott. Az egész már annyira mesterkéltre sikerült, hogy egy idő után le is lehetett szarni a fontosabbnál fontosabb emberek problémáit. Ehhez tartozik, ami miatt én különösen neheztelek a készítőre (mert e nélkül már egy viszonylag jó sorozat lehetne), nem volt a sorozatban kellő melankólia. Hogy lehet úgy megcsinálni egy drámát, ha csak a boldog oldaláról mutatnak be mindent? Hogy lehet minden epizód végén mindenki full boldog? Értsd: mindenki! Miután pár amerikai katonát Irakban megtámadtak, és kis híján elvették az életüket, menekülés közben vidám, vasárnapi istentisztelethez illő, áhitatos tekintettel sétálgattak a holdfényes estében. Mi a franc?! Ha akár minimális szomorúbb pillanatot belecsempésztek volna, már egy kicsivel realisztikusabb lenne a sorozat. De nem, mert ebben a sorozatban MINDENKI BOLDOG! Mindenki. Minden vendégszereplő. Minden haldokló. Minden gyászoló. Minden börtönbe zárt fogoly. Minden megerőszakolt kislány. Minden szarrávert ártatlan kisgyerek. Minden Falling Skies maratonon ülő ember. MINDENKI BOLDOG! Persze árad a sorozatból a sok pozitív energia, és a nézőt is felvidíthatja ez, de ott van a másik véglet: a realizmus hiánya. Kiemelném még a páratlanul jól sikerült főcímet, és a sorozat zenei világát, melyek tényleg lélegzetelállítóra sikeredtek. Az epizódok elején lévő Jake monológokat is kifejezetten bírtam, hisz könnyedén belerángattak a hangulatba. A Touch őszintén szólva nem rossz sorozat, nem is egy közepes, de a jó kategóriától is távolabb áll. Nem bántam meg a megtekintését, hiszen sokszor élvezetes, pihentető, és agykikapcsoló szórakozás. A második évadra is maradni fogok, de azt csak darálva fogom fogyasztani. Ajánlani tudom azoknak, akik el tudják nézni a fent említett hibákat, és szeretnének valami különlegeset látni. Közeleg a tél. Szólt az első évad promóciója, és üvöltött le ez a híres mondat minden Trónok Harcás plakátról. Közeleg a háború. Kiabált a második évad gondosan elhelyezett reklámgyűjteménye is, egyfajta kedvhozóként az új évadhoz. Nos, az első évadban nem kaptuk meg a telet, a második szezonban pedig egy kisebb csatán kívül semmi komolyabbat nem láthattunk. Akkor hogy is van ez? A sorozat annyira hű akar maradni a kultikussá vált könyvsorozathoz, hogy még a lovak földre szarását sem voltak hajlandóak kivenni belőle. Ha így folytatják, még kevesebb mint 20 évig fogjuk nézni a George R.R. Marin által megálmodott fantasy-világot, melynek lehet pozitív és negatív oldala is. A probléma csak az, ha a legapróbb részletekig mindent a vászonra fognak majd vinni, sosem fognak elérni az emlegetett háborúhoz és télhez. De legalább ne harangoznák be jóval előre, hogy a nézőnek ne kelljen egy újabbat csalódnia. Bevallom, az első évad sokkal jobban tetszett, mivel nagyon jól adagolták és remekül mutatták be a Stark-Lannister féle viszályoskodást, és a rossz oldal előretörését. A második szezonnal már közelről sem voltam ennyire megelégedve, mert az első pár epizód szimplán időhúzásnak felelt meg, olyan párbeszédekkel, amik könnyedén elhagyhatóak lettek volna a történet előrehaladásának érdekében. Na persze a történet sem volt az igazi... nem igazán tűnt olyan összeszedettnek és kereknek mint legutóbb, hanem végig csak a baljós hangulatot lehetett érezni, ezzel mutatva arra, hogy valamikor (vaaaalamikoor...) majd valami háborúféleség fog zajlani. Ki kell emelnem, hogy a párbeszédek nagyon jól lettek megírva, szóval mondanivalójukkal, és rejtett karakterábrázolásukkal az ég egy világon semmi bajom nem volt, egyedül ezek mennyiségét tudnám kifogásolni. A szereplők ismét remekeltek, Tyrion Lannister pedig a kedvenc karaktereim közé is bekerült. Ez nem véletlen, mert a második évadban messze ő kapta az egyik legjelentősebb szerepet, és a legmeghatározóbb jeleneteket. Ő is egy, a sok alaposan és zseniálisan megírt szereplők közül. Csalódottan kellett látnom, hogy az előző évad végi csattanót teljesen mellőzték, de remélem a közeljövőben sokkal több szerephez jutnak a sárkányok. Közeledve az évad végéhez a színvonal is emelkedett, és kezdett visszatérni belém az a varázslatos "Trónok Harca nézős" hangulat. Az utolsó két epizód már a 9 pontos kategóriát súrolta, a csatajelenet mesterien lett bemutatva, nem beszélve a hajóhad felrobbanásáról. Emellett drámai pontok is adódtak a 10 epizód leforgása alatt, melyek közül lazán Tyrion (és jellemfejlődése) vitte a pálmát. Az utolsó rész felejthetetlenné vált, főleg hogy addig fokozták a történteket, hogy az utolsó jelenetet tátott szájjal sikerült végignéznem. Na ez igen. Kár hogy elkéstek körülbelül 7 epizóddal... A Game of Thrones második évada is egy nagyon belevaló szezon lehetett volna, de teljesen az érződött, hogy nem használták ki eléggé. Rossz természetesen nem volt, sőt, még ugyanúgy a jobb kategóriába tartozik, de ennél több kellesz a következő epizódokban...
Készítettek tömérdeknyi meth-et, kerestek több millió dollárt... és engem is megvettek kilóra. Bár nem gondoltam volna a legelején, a Breaking Bad nálam is a legjobbak között, az ötös toplistámban landolt. Az első epizódtól kezdve magával rántott, és nem is eresztett el, fokozva a legújabb sorozat addikciómat. A második és a harmadik szezon között sem tököltek, hiszen ugyanott folytatták, ahol az a légikatasztófával abbamaradt. A legszembetűnőbb ismét a cold openek nyújtotta izgalomfokozás volt, melyben ez alkalommal Tuco két rosszfiújával, azaz tulajdon testvéreivel ismerkedhettünk meg. Bár néha már sztereotipikusan keménynek és rossznak akartak látszani, még a "robbanás után hátra sem nézős" jelenetük is beleillet a sorozatba, a legcsekélyebb röhejességet is elfeledve. Persze a szálak hamar össze is értek, sőt, mélyebben ahogy az elsőre látszott. Mindenki konfrontálódott mindenkivel, Hank Scharder végre igazán tökös lett a képernyőn, a hangulat pedig ismét a tetőfokára hágott. A csattanókat mértéktelenül, szinte pofonokként adagolták, míg végül a néző extázisba esve nézhette végig a mindent elsöprő hármas finálét. Az atmoszféra megint változott, és teljesen egyedi, újult erővel ható jeleneteket hozott a történetbe. Ami viszont engem a leginkább lenyűgözött, az a Los Pollos Hermanos. Minden ehhez kapcsolódó jelenet kérés nélkül kaphatna tőlem 10 pontot, mert nem viccelek: ilyen jó ötletet még a Lost-ban sem lehetett minden nap látni. Gustavo Fring pedig a kib*szott főnök! Egyszerűen gyalázat, hogy nem kapott Emmy díjat a sorozatban nyújtott szerepléséért! Persze a többi színész is hozta a legjobb formáját, Walter még mindig a legnagyobb arc, Jesse egyértelműen kulcskaraktere a sorozatnak, Skyler pedig már csak fele olyan idegesítő, mint az utóbbi évadok során. Na azért egy kicsit b*szta az agyam ott a harmadik évad elején, de már kezdtem megszokni... A jellemfejlődés itt is felbukkant, és a karakterek olyan rendesen lettek bemutatva, hogy még az utálható szereplők helyzetét is tökéletesen meg lehetett érteni. A legjobb epizód a "Fly" volt, ami egyrészt elkápráztatott, másrészt leesett miatta az állam. Azt a részt látni kell! A harmadik évad szinte tökéletes, maradt pár komolytalanság, de azok nem igazán rontották el az összhatást. 9/10
Amikor már azt hittem ennél jobb nem lehet, Vince Gilligan, a sorozat készítője előrukkolt a negyedik évaddal. A hangulatváltás hirtelen jött, és a hatása sem maradt el. Az előző könnyedebb pergése után a negyedik szezon úgy tűnt, mintha jeget öntöttek volna a tűzre. Az atmoszféra sötétebb és komolyabb lett. Megismerhettük a jók és a rosszak bukástörténetét, és a Los Pollos Hermanos rosszabbik oldalát. Kihangsúlyozódott, hogy ebben a sorozatban mindenkinek és mindennek két oldala van, beleértve Heisengerg-et, azaz magát Walter-t is. Ha az előző évad a tökéletesség határait súrolta, ez maga a tökély. Nehéz dolgom lenne, ha egyedül erről a szezonról kéne írnom, hiszen erre nem találok szavakat. A történet, a színészi alakítás, a jelenetek, a drámai szálak, a jellemfejlődés, a zene, a látványvilág, a konklúzió... minden, értsd MINDEN tökéletes volt benne. És emiatt áll a toplistám harmadik helyén, holversenyben a Dexterrel. Erre 10 pontnál nem adhatok kevesebbet, de ha így halad a sorozat, az ötödik évadra kénytelen leszek a 11. pontot is bevezetni! Bátran kijelenthetem, hogy nincs még egy olyan sorozat, amilyen a 24 volt. Olyan sincs, melynek 192 órájának minden percét megérte megnézni. Miután ledaráltam az első évadot, rögtön jött a többi nap is, ami egyfajta 24-függőséget alakított ki bennem. Nem véletlen, mivel a stílusa, az atomoszférája és a páratlan történetvezetése még azokat is a sorozat darálására ösztökélné, akik előtte csak B-kategóriás szappanoperákat követtek, esti idősávban. Meg kell mondjam, a siker felét a történetnek, míg a másik felét egytől egyig Jack Bauer-nek köszönhetjük, aki a tévétörténelem egyik legmeghatározóbb figurájává nőtte ki magát. Mellette olyan karakterek is eltörpülnek, mint a neves Dr. Shephard, a Lost főszereplője és kulcsfigurája. A főszereplőt a legelső pillanattól meg lehet kedvelni, hiszen tökössége mellett példaértékű is, ami nem árt a mai, valódi terrortámadásokkal teli világban. Ami pedig a lehető legközelebb hozza az emberekhez, az a jellemfejlődése. Szerintem minden 24 rajongónak feltűnt, hogy a nyolc nap alatt piszokjól be lett mutatva eme karakter. Végigkövethettük, hogyan válik egy boldog életet élő családapából, egy kormánya ellen szegülő, megtört emberré. És ilyen mértékű, ilyen jól bemutatott jellemfejlődéssel még egy sorozatban sem találkozhattam. Az írók jól kihasználták az óránkénti felbontást, és nem spórolták ki a drámai töltetű jeleneteket sem, amik minimálisan, de sodró iramban mutatták be, hogyan válik valaki azzá, ami ellen végig küzd. Bár Jack mellett mindenki eltörpült, más szereplők is átestek efféle jellemfejlődésen. Nagyon tetszett Tony Almeida, David Palmer és Kim Bauer bemutatása, mégha az utóbbihoz pár gyengébb szál is fűződött. Bár eleinte nem értettem hogyan lehet egy akciósorozatban filozófia, a 24 ezt is megmutatta. Évadonként több filozófiai és moralitással kapcsolatos kérdést is boncolgatott, melyek után egyrészt hagyták, hogy a néző válaszolja meg magának ezeket, másrészt az alkotók is bele-bele csempészték a véleményüket az éppen terítéken levő dolgokba. A naponkénti alaphelyzet sokszor hasonló volt, de mindig meg tudtak lepni engem. A hatodik évadba pár újrahasznosított jelenet bekerült, ám még abban is tudtak valami újat mutatni. A csavaros történetvezetésen kívül sok vendégszereplővel is találkozhattam, akik azóta a most futó sorozatok jelentős karaktereivé váltak. Talán a legszórakoztatóbb cameo John Noble-hez köthető, aki 2008 óta a Fringe című sorozat főbb szereplője lett. A színészek kiválasztásával szintén nem volt gond, hiszen Kiefer Sutherland fergeteges alakításán kívül, még a gyengébben megírt karakterek is jól hozták a figurájukat. Ha kedvenc mellékszereplőt kell mondanom, egyértelműen Tony Almeidát emelném ki, aki remekül hozta a hazafi, majd a berögzött kormányellenesség karakterét. A kedvenc elnököm (csodák csodájára) David Palmer volt, aki mindig hidegvérrel, a legjobb döntésekkel állt elő. Az általam legjobban kedvelt ellenség pedig egyértelműen Charles Logan. Azon kívül hogy a legjobb elnöki szál neki köszönhető, szerepe egyszerre volt nagyon köcsög, mégis jelentős. Ismét egy zseniálisan megírt karakterbe botlottam, aki görbe tükröt állított sok amerikai elnök elé. Bármennyire is geci volt, imádtam. Nagyon jól ellensúlyozta Jacket, és a nyolcadik évados megjelenése sokat dobott az évad végén. Hozzá kapcsolódott a kedvenc szezonom, az ötödik nap is. Akár tíz pontot is odaadnék azért az élményért, amit az a nap adott, egy korábbi kritikában pedig el is olvasható miért. Persze az első és a harmadik nap sem volt kutya, azok szintén a kedvencek között vannak. Úgy érzem még mindig nem tettem pontot a történet végére, hiszen jövőre jön a mozifilm, ami talán egy 100%-os lezárást nyújt majd a sorozatban látottaknak. Köszönöm az élményt, Mr. Bauer!
1. nap: 9/10 2. nap: 6/10 3. nap: 9/10 4. nap. 6/10 5. nap: 9/10 6. nap: 6/10 Redemption: 7/10 7. nap: 8/10 8. nap: 7/10 ,,Talál majd kiutat, elnökasszony. A legsötétebb lyukból is előbújik. A világ végéről is visszatalál, hacsak nem állítjuk meg." Bárki lehet hős, ám senki nem lehet Jack Bauer. A pittyegő óra az első pillanattól kezdve berántott engem a 24 című sorozat izgalommal és drámával fűtött, páratlan világába, és a fináléig nem is eresztett. A fergeteges hetedik nap után rögtön bele kellett kezdenem a nyolcadikba is, ami ugye köztudott, hogy a sorozat utolsó évada. Bármennyire is szeretnék még több epizódot és Bauer-t látni a képernyőn, vége lett. És ez így van rendjén. Nincs olyan sorozat, amiben ne következne be a színvonalromlás, és ez alól még a 24 sem lenne kivétel. A készítők pedig tudták, hogy a csúcson kell abbahagyni. Persze az évad nem volt kimagasló, sőt, több szála nem is nyerte el a tetszésemet, de ez is ugyanúgy beleillett a sorozat már jól ismert világába. Délután négy órakor, amikor főszereplőnk a magas végkielégítésével és unokájával boldogan éldegél, betoppan a képbe az új veszélyforrás, ami fenekestül felforgatja az életét. Gyanúsan veszélytelennek tűnt az ellenség, ám hét évad után már megtanulhattam, hogy semmi nem az aminek látszik. Jack, bár megfáradtan, de hozta a formáját, Chloe pedig ismét felvette a jellegzetes arckifejezését, és séma szerint segítette az új, már poszt-modern CTU-t. Örömömre szolgált viszontlátni René Walker-t is, akinek még az előző napjában lévőknél is jobb jelenetek jutottak. Őszintén szólva, az első 12 óra nem volt túl fényes. Bár jól volt felépítve, sok felesleges szálat is beleépítettek, amik rombolták a hangulatvilágot. Az epizódok nem voltak elég adrenalinnal fűszerezettek, és ez rögtön fel is tűnt, mivel nem tudtam ugyanúgy élvezni a sorozatot, mint ez előtt. Sajnáltam hogy a Tony Almeida vonalat nem sikerült teljesen elvarrniuk, és én még az évad legvégén is azt vártam, mikor bukkan fel újra. Ezt valamennyire kárpótolta René jellemfejlődése, hiszen ez ismét zseniálisan lett bemutatva, és hozta a kellemesebbnél kellemesebb meglepetéseket. Ennek ellenére, a jó és a rossz fiúk közötti konfliktus nem tűnt többnek mint holmi mellveregetés és kakaskodás, politikai nézeteltérés miatt. Az érdeklődésemet bár felkeltették a veszélyesnek tűnő urán-rudakkal, nem merték meglépni azok tényleges felhasználását. Kár érte, pedig ebben a sorozatban már két atombombát is felrobbantottak, valamint párszor vírus is a levegőbe került. A páratlan atmoszféra az évad feléig várakozott, majd ismét előbukkant a semmiből, és szépen feljavította a közepes-átlagos epizódokat. Bár az idő fontosságát az utóbbi napokban már nem igazán vették komolyan, és ez logikai bakikat is eredményezett, a tartalom ismét a zsenialitás határát súrolta. Főleg akkor jött be a változás, amikor az évad három fontosabb karakterét két órán belül kiírták. Örültem is, mert Dana Walsh jobban felidegelt, mint az utóbbi hét nap összes gonosztevője együttvéve. Most nem nyert a CTU a nap végén... már a közepe után vesztettek, és győztek a rosszak. Ez teljesen elfogadható volt, főleg hogy immár a következményeket is nyomon követhettük. A legnagyobb pozitívum, hogy az évad utolsó 8 epizódja szinte kizárólag Jack Bauerrel foglalkozott. Már az első nap óta várható volt, hogy egyszer nála is elszakad a cérna, és ellenszegül kormányának. A bekattanása nagyon jól lett ábrázolva, kár hogy ami ezt előidézte, nem volt elég hiteles. Úgy értem: Miért pont René miatt? Ennél rosszabb dolgokban is része volt már, az pedig teljességgel kizárt, hogy mindössze perceken belül, ilyen mértékben megváltoztassa nézeteit. Ha ezzel nem foglalkozunk, garantáltan élvezetesek az utolsó epizódok, sőt, ha az egész nap ilyen színvonalú lett volna, talán a legjobb évadok között is emlegetném. Eszméletlenül tetszett Charles Logan visszahozatala, hiszen ő volt az a gonosz karakter, akit bármeddig el tudtam volna nézni a képernyőn. Itt kiemelendő az évad legjobb jelenete, melyben a Sötét-Jack full golyóálló cuccban és egy puskával a kezében száll szembe Logan elnökkel. Na ez mindent vitt! A befejezés fergeteges lett, bár igazán sajnálom a normális, 100%-os lezárás hiányát. Tisztában vagyok vele hogy jövőre jön a film, de egy sorozatnak legyen a sorozat végén a lezárása, nem pedig évekkel utána, egy két órás filmbe sűrítve. Az utolsó képsorok meghatóra sikeredtek, és merem állítani, aligha lesz még egy ilyen jó akciósorozat, mint a 24. Imádtam!
A Futurama újbóli megjelenésével nem hozta a megszokott, már-már védjegyévé vált remek hangulatát, de így is minden hasonló rajzfilmet eltiport maga mögött. Színvonalromlás persze minden sorozatban létrejön idővel, és ez alól nem kivétel ez sem, mégis sokszor képes a benne rejlő lehetőségeket kihasználni. Sokszor, de nem mindig... ezért lett a nyolcadik évad is olyan, amilyen. Az évad legelső részében Bender kisfiát ismerhettük meg, a készítők pedig egy remek kis történetet is kanyarítottak hozzá. Ilyen remek évadkezdést már rég nem láttam, főleg hogy az epizód során a sorozat legfőbb jellemvonása, a humor-dráma keverése is feltűnt. Látni lehetett, hogy az előző évados hibáikból tanultak, és sokkal összeszedettebb, gondosabban megírt epizódokkal is találkozhattunk. Ennek ellenére nem tudták tartani a The Bots and the Bees szívonalát, és közepes-átlagos részekkel folytatták az évadot. Ami megfigyelhető volt, hogy már nem mindig a világ sorsa forgott kockán, hanem szállítmányozásokból is kaphattunk kisebb-nagyobb részleteket. Persze az apokalipszis most sem maradt el, a mezei futárszolgálat pedig kétszer is megmentette a világot a 13 epizód alatt. Ez fejlődésnek is betudható, mondván hogy az előző évadok tele voltak komolyabb, a helyzethez nem illő akciókkal és feladatokkal. Itt inkább a hétköznapi dolgok domináltak: sportok, őrült ötletek, fesztiválok, és tönkremenő kapcsolatok. Ez negatívumnak is tűnhet, de feltűnően sokszínűbbé tette a sorozatot, és egy kicsit a sitcomok irányába vitte el. Ami viszont tényleg negatívum, hogy történetben való változtatást egyszer sem mertek bevállalni. Mondhatjuk hogy megölték Roberto-t, de ha valami igazán ütőset akarnának, benne hagyhatták volna Bender kisfiát, Ben-t, vagy Zoidberg-et véglegesen meg is gazdagíthatták volna. Pozitívum viszont, hogy ez az évad humorban gazdagabb volt mint elődje, és mindig nagyon aktuálisak próbáltak maradni (pl.: Űrszonda, Világvége-elmélet). Az sem utolsó érv, hogy visszafogták a ronda CGI animációkat, amik már az előző szezon során is igen zavaróan hatottak. Véleményem szerint ez nem az a sorozat, amiben ezeket nagyon erőltetni kéne, főleg hogy a 2D-s, szépen megrajzolt karakterek mellé nem igazán passzol egy rondán meganimált, 3 dimenziós effekt. Ha már a szereplőknél tartunk, nagyon tetszett a mellékszereplők kiemelése. Hermes és Zoidberg lényegesen több jelenetet birtokolhatott, ráadásnak még saját epizódot is kaptak. Ezt részemről külön öröm volt látni, mivel az utóbb említett karakter már a sorozat kezdete óta a kedvencem. A többi mellékszereplő is sokszor tűnt fel a képernyőn, a Professzor szüleinek visszatérését pedig kár lett volna kihagyni, hiszen ez is tovább bővítette a Futurama bő, és egyre csak bővülő világát. Ami viszont eléggé feltűnt, hogy Fry, mint főszereplő most lényegesen kevesebb szerephez jutott. A hiányát egyébként remekül megoldották, kárpótlásul pedig extra adag Fry-Leela szálat kaptunk. Most tényleg úgy lehetett érezni hogy a sorozat tart valamerre, és a kettejük kapcsolata is láthatóan fejlődött.
De visszatérve a kritika elejére, hanyagolva az apróbb örömforrásokat, az évad közelről sem volt tökéletes. Sőt, mi több a Zapp Dingbat és a Butterjunk Effect című két epizód olyannyira el lett rontva, hogy már-már a "rossz" kategóriát súrolta. Egy-két jobb momentum volt bennük, de teljesen sikerült a kedvemet is elvenniük a Futurama című, szeretett rajzfilmemtől. És a gondot az is jelentette, hogy az ezt körülvevő epizódok sem voltak jobbak egy közepes-átlagos kategóriánál. A sorozat próbálta visszaadni a régi évadok hangulatát, sok utalást is ejtettek, de azt a zseniális színvonalat már nem tudta hozni. Ami viszont emelt az évad minőségén, hogy a gyengébb epizódok közé néha kurva jó részek is keveredtek. Kevés ilyen epizód volt, de azok egytől egyig brilliánsan sikerültek. A három nagy kedvencem a Viva Mars Vegas, a Fun on a Bun, és a Free Will Hunting lett, melyek zsenialitás-faktora a régi évadokat juttatta eszembe. Ami viszont még egy negatívum, hogy az utolsó két rész is a vártnál gyengébben sikerült. Mi az összegzés? A sorozat, bár még mindig lekörözi a Family Guy, South Park, Simpson Család féle animációsokat, vegyes epizódjaival kezd egy kicsit rájuk hasonlítani. A legjobb szó az évadra, hogy vegyes. Bár nekem ez most jobban bejött mint a tavalyi, ez is a 6/10-es kategóriába tartozik. Mit is tesz egy kémiatanár, miután rákot diagnosztizálnak nála? Szövetkezik egy drogdíler diákjával, és metamfetamin gyártásba kezd, hogy elegendő pénzt hagyhasson a szeretett családjára. Ez mozgatja a Breaking Bad című sorozatot, ám ez csak egy töredéke annak, amitől ennyire zseniális. Bár látszólag teljesen folytatásos, az első évadban főképp az epizódcentrikusság üti fel az orrát, míg a második évad leginkább egybefüggő. Ez nem befolyásolt sok mindent, mégis ha voksolnom kéne, én továbbra is csak folytatásos évadokat szeretnék látni. A sorozat legnagyobb figurája a főszereplő, kinek belső világát már az első pár epizód során megismerhetjük, és szimpatizálhatunk vele. A rákos, családi oldala sokszor megható jeleneteket is szül, amit Bryan Cranston kiválóan előad. Ezek egytől egyig zseniálisan vannak megírva, és nagyban növelik a sorozat sokszínűségét. A drogfőző Walter White oldal is remek, sőt, hozzám inkább az ehhez kapcsolódó jelenetek álltak közelebb, bármennyire is szeretem a drámát. Ezen a részen a széria inkább szórakoztató volt, ami kiválóan hatott a morbid, kesernyés hangulatra. Több alkalommal zenével is kísérték a főzést és a dílerkedést, amik feltűnően passzoltak egymáshoz. Itt megjegyezném, hogy a zene is ad valamennyit a sorozat atmoszférájához, és a készítők igazán fülbemászó dallamokat választottak. A többi karakter sem átlagos, de engem még leginkább a több epizódra beugró vendégszereplők fogtak meg. Például Tuco és Crazy8 bemutatása fergetegesre sikerült, ami pedig a főszereplővel való konfrontálódást illeti, az is kellően jól volt bemutatva. Viszont aki engem felettébb idegesített, az Skyler White volt. Mérhetetlenül rombolta a sorozat remek összhatását, és bizony sok időt is elvett egy epizódból. Az ő jelenetei legtöbbször súlytalanok, jelentéktelenek voltak, ráadásul a karakter nem is igazán passzolt a Breaking Bad szereplőgárdájába. Amit én megfigyeltem, hogy az első évadban remek összhangba került a szórakoztatás és a drámai vonal, míg a második szezonban már szinte csak a dráma dominált. Talán ha egy kicsivel változatosabb lett volna, már a tökéletesség határát súrolta volna az utóbbi. Mindemellett a 2. évadban zseniális cold open-eket is láthattam, amik egyre inkább növelni kezdték a sorozat felé való érdeklődésemet.
A két szezont 8-8 pontra értékeltem, és bízom abban, hogy a sorozat a végére előkelő helyre fog jutni a toplistámban. Végezetül hadd mondjak pár szót a magyar címről... ez bizony katasztrofális. Egyszer megnézném azokat, akik ezeket a hülye neveket adják. |
Erről a blogról...
Mint ahogy azt ránézésre meg lehet állapítani, blogunk elsősorban sorozat és filmkritikákkal foglalkozik. Minden előfordulhat ami aktuális vagy akár klasszikus, a mű akkor is szókimondóan és nyersen lesz elemezve, rávilágítva a jó és rossz tulajdonságaira... |