Ha azt hittük, hogy a Portrait of an American Family kimerítette egyedi hangú énekesünket, és azt a remek albumát semmiképp nem tudja majd felülmúlni, egyértelműen tévedtünk. Marilyn Manson ekkor kezdett csak igazán felszabadulni, és egy olyan ütős albumot tett le az asztalra, melyet sokan a 20. század legjelentősebb lemezei között tartanak számon. És egyet kell értenem velük. Amellett, hogy korszakalkotó mű lett, felülmúlhatatlan is a maga stílusában. Nyújtsa már fel a kezét az az együttes, aki le tudná tombolni őt a színpadról! Mielőtt pár olvasó megijedne, most nem a Smells Like Children című lemezről lesz szó. Mivel néhányan azt is egyenrangúnak tartják első művével, jogosan kérdezhetnétek, hogy miért nincs róla kritika. Először is, nem tartom egyenlőnek, főleg ha úgy nézzük, hogy ez egy félig remix és félig feldolgozás album, sok-sok töltelékkel. Nem stúdióalbum és ne is próbálják ráerőltetni ezt a jelzőt. Másodszor, nem éppen jó az összhatás. Alig 2-3 elfogadható szám mutatkozik be rajta, az összes többi agyonremixelt, vagy szimplán értelmetlen, időhúzó dal. Én megpróbáltam szeretni azt is, de ha sokadjára is ugyanolyan szarnak látom, nem tudok vele mit kezdeni. Ja igen, a Sweet Dreams-t meg máig nem értem, hogy kerülhetett ki onnan. De ez a kicsiny malőr nem befolyásol semmit, hiszen kritika-sorozatunk folytatásában az Antichrist Superstar-ról lesz szó, azaz Mr. Manson leghíresebb lemezéről. Már maga a megjelenése is nagy port kavart, hiszen ez három módon is felhívja magára a figyelmet. Sokkolja az átlagembert a címével. Sokkolja az ördögi dallamaival. És sokkolja a szókimondó, pokolian nyers dalszövegeivel. Talán ez kellett ahhoz, hogy korának egyik legnevesebb zenésze legyen, a Death to the World tour után. Nekem az Antichrist Superstar az az album volt, amelyet sokáig kerülgettem. Sőt mi több, ezt hagytam utoljára. A többi művel ellentétben itt egyértelműen, és majdhogynem kizárólag a Metal Manson dominál, azaz énekesünk tombolós oldala. Én mindig a művészibb, komorabb dalait imádtam, ezért is vettem rá magam nehezen erre. De végeredményképpen el kell ismernem, hogy ez nem kicsit odabasz. Az elejétől a végéig fenn tudja tartani a feszültséget, a pörgést és a totális őrület hatását, és pont ez a bája. Nem tud kifulladni. Az album rogyásig tele van jobbnál jobb dalokkal, és színvonalzuhanás helyett a plafont verdesi, ami az epikus lezárásban csúcsosodik ki teljesen. Az se utolsó szempont a mű értékessége mellett, hogy ez a Manson-trilógia befejező darabja. 1. "Irresponsible Hate Anthem" Rögtön egy metál köntösbe öltöztetett társadalomkritikával kezd, amely brutálisan jó kezdőszámnak. Ezzel akár le is lehetne írni a lemezt. Őrület és csalogató dallamok. Azt akarja hogy hallgasd és éld át. 2. "The Beautiful People" Egyértelműen a leghíresebb szerzeménye (a Sweet Dreams mellett). Egy kicsit túlértékeltnek is érzem, hiszen én hamar ráuntam az ismétlődő dallamára. Viszont el kell ismernem, hogy a mindössze kétszer visszatérő, gótikus refrén zseniálisan jó. 3. "Dried Up, Tied and Dead to the World" Egy jól sikerült dal, itt-ott felbukkanó groteszk elemekkel, és az első albumra emlékeztető effektekkel. Kicsit Lunchbox érzés. Bár nem a legemlékezetesebb, de eléri a kellően ütős hatást. 4. "Tourniquet" Az "érszorító" a nem sok mondanivalójú dalszövege ellenére is egy kiváló szám, melyet bármikor szívesen visszahallgatok. A dühön kívül egy kis kiábrándultságot is érezni rajta, mely nélkül ez már monotonnak tűnt volna. Itt észrevehető, hogy kis léptekben, hangulatilag is változik az album. 5. "Little Horn" A hangulat mellett, itt már a Manson-trilógia történetére is felfigyelhetünk. Zeneileg nem a legjobb, bár a refrén zúzós. Csöppet túlértékelt, úgy értve hogy sok koncertjén előadja. 6. "Cryptorchid" Nem szeretem az olyan zenéit, melyeken totálisan el van torzítva a hangja, de itt valamiért nagyon bejön az összhatás. Nem az első másfél percben, hanem az azutáni váltás után. Nem metál, hanem valami természetfeletti érzetet kelt. Mint a következő albumon Alfa. Több ilyen is jöhetne. 7. "Deformography" Such a dirty-dirty. Sajnos nem jó értelemben, mivel a szám végén lévő bepörgésen kívül majdhogynem fogyaszthatatlan ez a dal. Túlságosan sokat akar, ezért nagyon össze-vissza lett. 8. "Wormboy" Nagyon hasonlít a Portrait of an American Family-re, de mindez előnyére válik. Az aláfestés passzol a dalszöveghez, és mindenképp vigyorgásra késztet, hiszen már-már humorosan torz képet sugall. Valamelyest hangulatfüggő. 9. "Mister Superstar" Az előző három szám különös és narkotikus feelingje után visszatérünk egy kicsit a metál-mansonunkhoz. Hangulatos, könnyed, játékos refrénű, ahogy azt kell... tetszik. 10. "Angel with the Scabbed Wings" A kedvencem az albumról, és merem állítani hogy a legjobb szám is róla. Manson kicsit eltér a szokásostól, mivel itt már nem csak üvölt, hanem üvöltve hadar is, melynek zseniális a végeredménye. A dalszöveg is figyelendő, hiszen magával hordozza az Antichrist-era sajátosságait. Akármikor újra tudnám hallgatni. 11. "Kinderfeld" Hogy ez miért lett sikeres, azon sokszor elgondolkozom. Bár nem rossz, nem látok benne elegendő potenciált. 12. "Antichrist Superstar" Az album névadója. Vagy szereted, vagy utálod. Olyan szinten ördögi, hogy szinte már részese lehetsz a pokol bugyraiban élő csecsemők kiabálásának, a hangszórókon át. Remek munka ez Mansontól. Bár nem a kedvencem, mindig elismertem a zenei értékét. Egy jó tanács: ha nem akartok őrült ébredést, ne ezt állítsátok be ébresztő csengőhangotoknak. Brrr. 13. "1996" Egyre jobban magából kikelő Marilyn. Zúzós szám, de lehúzza a nem túlzottan kreatív szöveg. Ilyet már más előadóktól is hallhattam. 14. "Minute of Decay" A dal, amire már az egész album alatt vártam. Gyors és felkavaró hangulatváltozás, egy remek dallam keretében. A trilógia története érezhetően közeledik a végéhez, és a tetőpont felvezetésével főszereplőnk pont a reménytelenség érzését fedezi fel. 15. "The Reflecting God" Az egyik legjobb ilyen stílusú száma. A dal végén lévő koncertfelvétel rátesz még egy lapáttal. Számomra ez az album tetőpontja, amelyben utoljára hallható a tomboló Antikrisztus szupersztár. 16. "Man That You Fear" A trilógia vége. Teljesen más dallam, mint amit eddig hallhattunk, és ilyen nem is lesz mégegy. Gyönyörű, elgondolkoztató, szomorú, sőt, még a klipjét is feltétlenül ajánlom megtekintésre, hiszen az is eltér a többitől. Libabőr.
0 Comments
Leave a Reply. |
Erről a blogról...
Mint ahogy azt ránézésre meg lehet állapítani, blogunk elsősorban sorozat és filmkritikákkal foglalkozik. Minden előfordulhat ami aktuális vagy akár klasszikus, a mű akkor is szókimondóan és nyersen lesz elemezve, rávilágítva a jó és rossz tulajdonságaira... |