Vasárnap este Budapestre látogatott egyik kedvenc metálbandám, a híres Papa Roach. Pár évvel ezelőtt nagyban befolyásolta életem menetét a kaliforniai együttes, ám sem a Strand, sem a Volt fesztiválra nem sikerült eljutnom. Ezek után meglepetésszerűen jött a hír februárban, hogy a nyár elején külön koncertet adnak, egy nagyon (de tényleg nagyon) kedvező összeg fejében. Le is csaptam hamar egy early-bird jegyre, és tűkön ülve vártam azt a bizonyos június 14-ét. Nos, este megtörtént a csoda: pár méterre tőlem megállt Jacoby Shaddix a színpad közepén, és elhangzott a "face everything and rise" kiáltás. Ekkor vette kezdetét a másfél órás, meglepetéseket is tartogató koncert. Kezdjük a legelején, még jóval a fő attrakció színpadra lépése előtt. Januárban jelent meg a Roach nyolcadik stúdióalbuma, a FEAR. Kissé félve vágtam bele az első meghallgatásba, hiszen hogy őszinte legyek, az első nyilvánosságra hozott dal nem győzött meg engem, hogy tetszeni fog az új tematika. Én imádtam a The Connection című lemezt, hiszen a banda képes volt megmutatni azt, hogy bizony nem csak a nu-metal keretein belül tudnak színvonalasat alkotni, és valami olyat tettek le az asztalra, amire már szükség volt a megújuláshoz. Ennek ellenére a Fear első meghallgatása maga volt a teátrális katasztrófa. A Face Everything-től kezdve egészen a Warriors-ig mindössze a Gravity című dalt találtam értékelhetőnek. Nem kicsit voltam tehát felháborodva amiatt, hogy mi történt az egyik kedvenc csapatommal, hogy ennyire alulprodukálták magukat. Ennek ellenére telefonomon ragadt a 12 dal, és olykor-olykor azon kaptam magam, hogy unalmamban elkezdtem hallgatni. Bár a legtöbbet akkor is áttekertem, egyre több és több dal kezdett megfogni a lemezről. Több mint tizedik nekifutásra elértem azt, hogy megszerettem a Feart és már egy igazán jó albumnak találom. Azta. De viccet félretéve, a Falling Apart, a Love Me Till It Hurts, a Face Everything és a Warriors hozza azt a magas szintet amit eddig is felállítottak. És így már teljes mértékben átszellemülten léptem be a Barba Negra Track bejáratán kapunyitáskor. Lehet sokaknak nem fog tetszeni amit most leírok, de rühelltem az előzenekarokat. Öt méterre a színpadtól fancsali pofával hallgattam végig (összeadva) több mint egy órányi, a zeneiség szikráját is hiányoló üvöltözést, logikátlan hangszerkísérettel. Aki ott volt tudja kikről beszélek, kegyelemből nem írom le a két zenekar nevét. Hogy jobban átérezzétek mi volt az én nagy bajom, ami miatt nem tudtam tolerálni a 2 óra ácsorgást, nos íme: 1) Ha az volt a cél, hogy a Papa Roach színpadralépéséig átszakadjon a dobhártyám, akkor majdnem sikerrel is jártak, hiszen a jó ízlés megerőszakolását nem tűrte túl jól a fülem. 2) Hogyha már előzenekart kell választani egy híres banda elé, legalább tegyék már meg azt a szívességet hogy műfajilag a bandák álljanak közel a Roach stílusához... A nu-metal nem fos-metal. Egyébként hatalmas pacsi a HammerWorld-nek és Track-nek, hiszen mind a jegyár, mind a szervezés és a helyszín elsőrangú volt, az előzenekarok felelőssége pedig nem tudom kire hárul. Pontban fél 9-kor színpadra is lépett Jacoby és bandája, és hátam mögé pillantva vettem észre a hatalmasra nőtt tömeget. Jó érzéssel töltött el, hogy ennyi ember rajong a Papa Roachért egy ilyen kis országban, és hülyeség azt mondani, hogy a 2000-es évek elején volt a fénykoruk. Megszólalt tehát a Face Everything and Rise kiáltás, és kezdetét vette a fő attrakció. Először is, a Papa Roach zseniális élőben. Esküszöm, az énekes hangja szinte stúdóminőségűen szól, ami nagy teljesítmény, főleg ahhoz mérten, hogy 3 hónapja turnén vannak. De nem csak Jacoby, hanem a többi tag is. Elképesztő összhang van közöttük, és látszik, hogy a munka mellett nagyon jó barátok. A tömeg láthatóan le volt nyűgözve, hiszen mindenki egyöntetűen tombolt, és énekelte még a kevésbé népszerű dalokat is. Jacoby a dalok között könnyedén szórakoztatta a közönséget, többek között elmondta mennyire imád Magyarországon koncertet adni, és reméli a jövőben ismét eljön, valamint 1-2 magyar rajongót is kiemelt a tömeg soraiból. Bizony a rögtönző képességére szükség volt, hiszen a negyedik dal után egy kisebb incidens következett be. Elromlott ugyanis a dobfelszerelés. Mondjuk bevallom őszintén, nagyon vicces volt amikor Jacoby ezt bejelentette, hiszen a tömeg elkezdett ujjongani. Kicsit hülyén vette ki magát, hála az angolul kevésbé tudók rajongásának. De nézzük a 10 perces malőr jó oldalát: Shaddix és a gitárosa jammelésbe kezdett. Hát komolyan mondom, ez volt az este egyik fénypontja. Itt meg is lehet nézni az említett improvizációt, mely során az Infest című dal elreppelésre került.
Na de a hangulatváltás után rövidesen folytatódott a koncert a már kicserélt dobszerkóval. Összességében kijelenthetem hogy nagyon jó dalokat sikerült összeválogatni a setlistbe, többek között hatalmas kedvenceimet, mint például a Kick in the Teeth-et, a Lifeline-t és a Getting Away with Murder-t. Én mindössze a Blood Brothers-t cseréltem volna ki valamire, mondjuk a Connection albumról. A Papa Roach kitett magáért és baromi színvonalas fellépést produkált vasárnap. Mind az együttes tagjai, mind a tömeg (kivéve a pogózó faszfejeket) vidám hangulattal árasztotta el a Track-et, és egy emlékezetes estét hagyhattam magam mögött. Bár aláírást és fotót nem sikerült szereznem Jacoby-éktól, a két előzenekar megajándékozott egy 5 napon át tartó fülzúgással amiért ezúton köszönetet szeretnék mondani. Ha ők nem lettek volna, 10%-kal többet adtam volna az estére, mely így is majdnem tökéletesre sikeredett. Értékelés: 85%
0 Comments
Leave a Reply. |
Erről a blogról...
Mint ahogy azt ránézésre meg lehet állapítani, blogunk elsősorban sorozat és filmkritikákkal foglalkozik. Minden előfordulhat ami aktuális vagy akár klasszikus, a mű akkor is szókimondóan és nyersen lesz elemezve, rávilágítva a jó és rossz tulajdonságaira... |