Végéhez érkezett egy újabb év. Az igazat megvallva, amikor tavaly átfutottam az idei kínálatot, joggal kezdtem el aggódni. Alig egy pár cím volt, ami felkeltette az érdeklődésemet. Ez részben annak is köszönhető, hogy az eredeti ötletek csak mégjobban visszaszorulni látszottak, és túl sok folytatás és remake szerepelt a listán. Mégjobban kezdtem aggódni, amikor az év közepére érve konstatáltam, hogy összesen három olyan filmet láttam eddig, amely a lehetséges top10-es listára felkerülhet. Ám most mégis elégedetten ülök itt, mert a második félév olyan magasra tette a mércét, hogy nem kevés alkotás zsúfolódni látszott az említett listára. 2014 erős lett. Persze ne feletkezzünk meg az árnyoldalakról is. A legrosszabb idei filmek, melyeket megtekintettem: A Csodálatos Pókember 2 nevű cellulóz foshalmaz, a Hogyan rohanj a veszTEDbe című humor-megerőszakolósdi, és a botrányos Távozz tőlem sátán nevű horror-krimi, ami mindkét műfajban hatalmas bukás. Voltak szimplán olyan filmek is, melyeket nagyon vártam, ám a csalódás leírhatatlan lett. Ilyen volt az Interstellar, melyről már megfogalmaztam véleményem utóbbi írásomban. Vagy a Galaxis Őrzői, mely túlértékelt mivolta mellett a G.I. Joe vagy egy Transformers filmek sorába illene bele. És ne feletkezzünk meg a trehányan összetákolt Lucy-ról se. Az idei év legnagyobb WTF-je pedig egyértelműen az Under the Skin volt... csak nézzétek meg és megértitek. 17 alkalommal voltam moziban, és összesen 106 filmet tekintettem meg 2014-ben, ami jóval kevesebb mint amennyit tavaly, vagy azelőtt. Érdekes volt megfigyelni, hogyan változott az ízlésem, és hogy mennyivel jobban szelektálom ki a választott műveket.
Következzék most az összesítő listám, majd a 12 idei kedvencem, zárásul pedig az idei 10 favorizált sorozatom.
0 Comments
Novemberig vártál abban a reményben, hogy majd most jön el az év legjobb filmjének az ideje? Egyet se félj, az Interstellar megérkezett és belopta magát a mozirajongók szívébe. Íme Christopher Nolan új műve, mely az Eredethez és a Mementóhoz hűen ismét eredeti ötlet a rendezőtől. Ez az a film, melynek a látványától extázisba esel, amire a klausztrofób atmoszféra még egy lapáttal rátesz. Ez az, melyről ha kijösz a moziból, több leszel tőle. Szinte érzed ahogy az okosságok a bőrödön át szívódnak be az elmédbe, és az álladat vakargatva, elismerően bólogatva jelented ki: Igen... ez a film olyan intelligens volt, hogy az nem hagy kivetni valót maga után. És ha megkérdezik tőled, milyen volt a Csillagok Között? Hát annyit mondasz, látványos és hangulatos. Sajnos ha azt mernéd állítani, hogy ez a film hibátlan, intelligens történettel bír, akkor viszont attól tartok barátom, hogy kínos helyzetbe kergetnéd magad. Na gyerünk, mit válaszolnál ha megkérdeznék tőled, mit tanultál az Interstellar-tól? Leegyszerűsítem a kérdést: mi a mondanivalója? Mitől volt ez a film "okos"? Hát izé... ez a film igazán látványos és elgondolkoztató. Hisz az IMDB-n is kerek 9 pontot kapott a 10-ből. Akkor tényleg egy tökéletes film lehet...
Helyesbíteni szeretnék pár dolgot. Én más dolgokon gondolkoztam el a film után, mint amiket boncolgatni próbált. Mégpedig azon, hogy hogyan sikerült ezt az alkotást ilyen csúfosan nagy csalódássá tenni számomra! Értem én és el is ismerem: a látvány valami lenyűgöző. Látszik hogy a készítők teljesen profi és kreatív munkát végeztek az űrbeli formák megalkotásával. A széles vásznon megjelenő képek lélegzetelállítóan hatásosak lettek, mégha kicsit zavart is, hogy a pusztuló földből mindössze a kukoricamezőt és egy kisvárost (a legnagyobb porviharban) csodálhattunk meg. De ez legyen a legkisebb hiba... bolygónkra lentebb még visszatérek. A hangulat is profi szinten lett megteremtve: szinte engem is nyomasztott az az elveszettség, melyet hőseink éreztek utazásuk során. A zene megint csak kitűnő: Hans Zimmer ismét nagyot alkotott, és gigantikus szeletet tett ki az előbb említett hangulat létrehozásában. A színészek... jók. A rendező most se közepes színészeket szerződtetett le, és azt kell mondjam, szerepükből a maximumot hozták ki... mégha karaktereik felületesek is maradtak. Azok a régi szép idők hol vannak már, amikor Christopher Nolan még sokoldalú szereplőket rakott a filmjeibe? Ha belegondolunk, már az Inception-ben is többnyire egyoldalú, papírmasé karakterekkel találkozhattunk. De abban a filmben mégcsak nem is egy bolygó sorsa forgott kockán, mégis milliószor hatásosabb volt a főszereplőt mozgató motiváció. Matthew McConaughey könnyedén hozzá a figurát (bár nem fogható az Oscar-díjas alakításához), Anne Hathaway felejthető volt, de korrekt ennek ellenére, Matt Damon pedig véleményem szerint fergeteges volt, ám túl kevés időt kapott a vásznon. Ha hiszitek ha nem, még ezt sem teszem be a mű nagy problémái közé. Pedig lenne rá okom, hiszen egy űr-drámában a karaktereken lenne a legnagyobb hangsúly, melyek kidolgozatlanságuk révén eléggé gyenge lábakon álltak a főbb szerepekben. De jöjjenek akkor az érvek, melyek alátámasztják miért is gondolom ezt a filmet az év legnagyobb csalódásának. 1. Ez a film mocskosul hosszú, és nem tudja mikor kell véget érnie. A poén az, hogy még hossza ellenére is hiányérzetem van a legvégén, mert egy kicsit ügyesebb időbeosztással sokkal kerekebb történet állt volna össze. Rengeteg az üresjárat benne, amelyeket a látványos jelenetek bármennyire is szépek, nem tudnak betömni. A csaknem 3 órás játékidő fele fölösleges zsákutca. Félreértés ne essék, ha egy alkotás 3 órán át tud szórakoztatni, akkor meg se kottyan a hosszúsága (Most a Gone Girl-re utaltam). Ám az 50% fölösleges jelenet helyett olyan pillanatok is helyet kaphattak volna, melyeket filmben eddig még nem láthattunk. Nem véletlen, hogy a végén már a fejemet fogtam, amikor a kerek lezárás lehetősége után még csakazértis odaerőltették Anne Hathaway bágyadó tekintetét. 2. Ez a film megalomán. Szinte látom az írót a szemem előtt, amint hosszú órákon át körmöli egy papírra, miket akar ebbe a műbe beletuszkolni. Olyan szinten sokat akar mondani az Interstellar, hogy a tömérdek ötlet súlya miatt az egész produkció szétesik. Tegyünk bele még egy bekattanó-tudóst is, mutassunk be még egy mesterséges föld-bolygót, fűszerezzük meg természetfeletti, paranormális dolgokkal is, de ne feletkezzünk meg a mellékszereplők teljes életútjáról sem... és ennek tetejébe még összeesküvést is szőjjünk a sztoriba. Ügyesen meglehetett volna oldani ezen dolgok működését a 3 órában, de Nolanék összeroskadtak a teher alatt, melyet maguknak teremtettek. Ami nem megy azt nem kell erőltetni. 3. Ez a film logikátlan, avagy több ponton is hülyének nézi a nézőt. Talán ez a pont fog a legjobban fájni a rajongóknak. Akkor már eleve gond van, hogyha az alkotás a néző szórakoztatása helyett arra ad időt az unalmas percekben, hogy elgondolkozhassunk a mű logikáján és neadjisten kivetnivalókat találjunk benne. Merthogy voltak, nem is kis számban. Kukacoskodásnak fog hangzani, de a földön hogyha gigászi porviharok sújtanak le, mi a bánatért nem épített eddig a főszereplő egy garázst a kocsijuknak? Vagy melyik univerzumban esztétikus egy Kitkat csokoládé formájú robot? És komolyan van olyan hülyegyerek, aki lehajtott volna egy szakadékról a kocsiban a saját édesapjával és hugával? Na de néhány súlyosabbról is beszélnünk kell: A NASA-nak miért pont olyan embereket kellett küldeniük, akik potenciálisan hajlamosak arra, hogy visszaforduljanak? Nem lett volna egyszerűbb például robotokat küldeni, akik amúgy se lehetnek érzelmileg roncs állapotban?! Murph az egész életét a föld megmentése projektnek szenteli, mégis mérges a faterra, mert elment. Most akkor hogy is van ez? Murph egy egész életet vár Cooperre, hogy végre ismét együtt lehessenek, erre amikor találkoznak, kábé 2-3 perc után már el is megy megmenteni Anne Hathaway-t?! Ez a drámai szál megerőszakolása! Na de jöjjön a kedvencem, melyet azért hagytam a végére, mert ez volt az a pont a film elején, amitől az egészet kezdtem átértékelni a negatív irányba. McConaughey betéved pár ostoba morze kód miatt a Nasa állomásra, ahol kb pár óra győzködés után (milyen véletlen, pont egy űrhajós arra jár) már fel is veszik a föld megmentésére. Mi van?! A Nasa készen áll az expedícióra, minden felszerelés, alkalmazott megvan hozzá... kivéve az űrhajós, aki véletlenül betéved?! Komolyan a Nasa egy kibaszott űrhajóst nem bírt találni? Az ezelőtti logikátlanságok felett még szemet tudok hunyni, de ez így akkora ordas baromság, ami megengedhetetlen egy efféle tudományos filmben! 4. Ez a film csak okosnak akar tűnni, igazából egy gigászi hülyeséggé alakul át. Próbáltam esélyeket adni, tényleg próbáltam. Még a film befejezése előtt fél órával, mikor már mocorogtam a székemben, még akkor is azt a gondolatot fogalmaztam meg a fejemben, hogy végtére is, ez a mű azért több-kevesebb sikerrel, de próbál valamit letenni az asztalra. Na de hogy még ezt a kijelentésem is megbánjam, arról gondoskodtak. Tehát Conaughey egy szürreális hiperkockába kerül, ami midő véletlen, pont a kislánya szobájában lévő könyvespolc. What the fuck did I just see? Miért pont oda? Miért pont úgy néz ki? Ez egyféle művészi megnyilvánulás akart lenni Nolan-tól? Eközben pedig ment a drámai zene, meg Cooper kétségbeesett ábrázata a szkafanderben. És tudjátok mit csináltam ekkor? Elkezdtem röhögni. Fel nem tudtam fogni, hogy egy hitelességét tartani akaró tudományos film hogy engedhette meg magának, hogy ilyen ócska, giccses, légbőlkapott ötlet legyen a film végi nagy kiteljesedés. Nem voltak űrlények, még szép hogy nem voltak... egyedül Cooper volt és a morze. És ő lett a fekete-dzsuvaember is. És a legfájóbb, hogy a film 10. percében rájöttem arra, hogy ő lesz a titokzatos "szellem", de azt gondoltam hogy Nolan ennél többet tud. Hát nem így volt. Ennek semmi értelme. 5. Ez a film nem elég hogy hatásvadász, de egy egész rohadt közhely-tár is. Nos, talán még emlékeztek a Felhőatlasz című 2 évvel ezelőtti alkotásra. Félelmetes, hogy mennyi közös vonása van az Interstellarral. Mindkettő megalomán, tele hatásvadász (ám ócskán kibontott) megoldásokkal, mindkettő azt a hatást próbálja elérni hogy a néző úgy érezze a világ legbölcsebb filmjét látta, és végül de nem utolsó sorban: minden második mondat egy közhely. Ezen nem lehet mit szépíteni, olyannyira komolytanná tette számomra az élményt, hogy Anne Hathaway 5 perces monológját tátott szájjal hallgattam végig. "Love is the one thing that transcends time and space." Nem gondoltam volna, hogy Paulo Coelho is közreműködött a szövegek megírásában. Ez a mondanivaló? Ezért okos ez a film? Na ne basszatok már fel, ha azért találtátok intelligensnek ezt, amiért közhelyeket kaptatok tőle! 6. Ez a film nem teheti meg, hogy a földre ilyen kevés hangsúlyt fektessen. Elvégre a folyamatosan tönkremenő föld a történet katalizátora! Ha már adva van a 3 órás játékidő, akkor a másfél óra üresjárat helyett szép lett volna, ha mondjuk akár egy kicsivel több hangsúlyt fektetnek annak bemutatására, mennyire szarkupac a bolygónk helyzete. Egy házat, egy kukoricafarmot és egy kisvárost láttunk egyedül! Természeti katasztrófákból meg a porvihart. Ez egyszerűen kevés, és itt is látszik mennyire fel van borulva a szálak adagolása. És az itt a gond, hogy a bolygónkért kéne izgulnunk! Amiből alig mutatnak lófaszt se! Amilyen tudományos és nagyszabású szeretne lenni Nolan, egyszerűen nem szabadna megtennie azt, hogy csak ímmel-ámmal piszkál bele dolgokba. Olyan érzés mintha pár jelenettel le akarna tudni mindent, aztán robog tovább megalomániájának további kiterjesztésére. De tudjátok mi bánt a legjobban? Az az indokolatlanul nagy hype amit az Interstellar kapott. Én fel nem tudom fogni mi az, amitől ez a film a 13. legjobb a világon. Miért? Mégha szórakoztató is, százával vannak erősebb, kidolgozottam alkotások, mint ez a csili-vili jelmezbe öltöztetett szemfényvesztés. Persze ettől még nem szar. Azt illik tisztáznom, hogy nem érzem úgy, hogy az Interstellar egy szar film lenne, viszont mérhetetlenül nagy csalódás az összes pozitívuma ellenére. De azt sem értem, a fent felsorolt 6 hibapont hogy nem szúrja ki a többi néző szemét. Meglehet én vagyok a különc. Mindenesetre örülök hogy az emberek 99%-a jobban élvezte mint én: Egészségetekre! Végül nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy sokak ezt egyenlőnek, sőt, jobbnak vélték a 2001: Űrodüsszeia című filmnél. Ellentében ezzel, a 2001 egy mestermű véleményem szerint, mely rejtett szimbolizmusával és kérdésfeszegetésével ténylegesen a történelem legjobb filmjei közé írta be magát. Christopher Nolan remekműveket adott ki a kezéből... neki köszönhetjük a Mementót, az Inceptiont és a Tökéletes Trükköt is. Ám Stanley Kubrick tehetségi szintje még így is feljebb van, s akik ismerik a munkásságát azok meg fogják érteni álláspontomat. Na de most ha nem bánjátok elkezdek pakolni, mert a megszállott Interstellar rajongók amint ezt az írást elkezdik olvasni, automatikusan meg akarnak majd engem lincselni. Várom az anyázást. Jégvarázs. Kell hozzá egy kis bátorság. Felnőtt férfiként megnézni. Ezt gondoltam mikor elindítottam az Oscar díjas Disney filmet. Ha arra gondolok, hogy a „Chihiro szellemországban” is megkaphatta ezt az elismerést, akkor feléledt bennem a remény; talán tényleg képesek értékelni az eredetiséget, bíztam az Akadémia döntésében, még ha ez általában teljesen ok nélküli bizalom is. A történet alapjaiban semmi újszerűt nem hoz, gondolhatnánk. Miért? Mert: Hercegnő a főhős(nő) aki szép, gazdag, ráadásul a szülei is voltak szívesek elhalálozni. Kérője van a hercegnőnek, kapásból kettő. A hercegnőn átok ül. A hercegnő énekel. A magyar szinkron többnyire bárgyú, ám időnként olyan fordítói zsenialitást és szemfülességet mutat amire rögtön felkapom a fejem. És mi az amitől el lehet felejteni, hogy ez egy Disney mesedélután? Ettől: Két hercegnő van. Nem halálos ellenségek, egyik sem jó vagy gonosz. A lehetőségekhez mérten igen jól kidolgozott karakterek. Akinek kérője van, az nincs megátkozva, ráadásul a csóri melósgyereket választja. Ezt a okj-s serpát: Ez a kis szubarktikus norvég proli a Disney legnagyobb dobása. A pénztelensége és az egyszerű sorsa már rögtön nagy piros pont, ráadásul minden bizonnyal nem a legvonzóbb férfi a királyságban (többször érintkezik igen gusztustalan módon a rénszarvasával, ami egy közös répa rágását takarja… ehh erre majd még visszatérünk). Mindez azért jelent mérföldkövet mert az még rendben, hogy a Szépség és a szörnyetegben a szörnyeteg csúnya volt, de cserébe gátlástalanul gazdag! Ráadásul volt neki egy rahedli bőbeszédű Hollóházi porcelánja és egyéb berendezési tárgya. Habár jobban belegondolva, ha csak csúnya és szegény de van éneklő csészéje és gyertyatartója még akkor sem tett volna felé Belle egy lépést sem. Tehát lemondtunk a hercegről. Szép. De még mindig ott az átok. Még itt is, még itt is találunk valami újat. Az átok nem a viselőjére veszélyes. Hanem a közvetlen szeretteire. Végre kizökkenünk mi kislányok abból is, hogy mi, hercegnők vagyunk a legfontosabbak, nincs felelősségünk semmiért. Van felelősségünk. A szeretteinknek okozott sebekért igenis felelőséggel tartozunk. Remek üzenet, bravó, Disney! Azonban megtörténik a baj, jön a konfliktus, magának a kötelező kalandnak kidolgozása nem a legjobb, de elfogadható. Szpojler. A testvéri szeretet fölülmúlja az 1 napja megismert férfi iránti vonzerőt. Ez ad feloldozást a történet végén, nem az esküvő vagy a királyság megszerzése, hanem a szétesett testvéri kapcsolat újraélesztése, és ezt egyértelműen kivetíti a mese minden családi kapcsolatunkra. A technikai része rendben van a filmnek, az animáció szép és hangulatos, a főszereplők kidolgozása nem csak belső, hanem külső tulajdonságaikban is kiváló. A zene nem rosszabb, mint bármelyik éneklős mesében, a Let it go az meg Let it go nincs mit magyarázni, pazar betétdal. És itt álljunk meg egy pillanatra. Megnéztem ezt a mesét a két lánytesórol, ahogy egyikük királynő lesz, a másik meg hozzámegy a kispesti villanyszerelőhöz, a testvéri szeretet megment mindent, vidám a történet. Hmm. Valami nem stimmel. Kezdjük az elejétől. Szóval Elsa a nagyobbik lány, más mint a többiek. A másságát, amit egy veleszületett átoknak tekintenek, a szülők igyekeznek eltitkolni. Elválasztják a világtól, titkolnia kell a valós énjét. Egészen depressziós, habár a külvilág felé magabiztosságot sugároz, elvégre ő lesz a királynő. Mégis kislány korától az életét a szobájában tölti ahonnan húga, Anna hívására sem akar kijönni… Pedig ő elfogadná olyannak amilyen. Mikor mégis kiderül a világ számára, hogy milyen lány is valójában Elsa, menekülnie kell. Száműzetésében először magát szabadítja fel a szorongásából, amikor feladja az állarcot, jobban mondva a kesztyűt ami eddig rejtette igazi énjének egy fontos darabját. Let it go. Satöbbi. Végül Anna szeretetétől bátorítva a világ előtt is felvállalja önmagát, bebizonyítva; ő így is képes tökéletes királynő lenni, semmivel nem rosszabb a többi embernél. Amikor ezt végigpörgettem magamban, sanda gyanú fogalmazódott meg bennem… Hümmögtem magamban gondolkodtam. Aztán úgy döntöttem megkérdezem a guglit. És gugli mit válaszolt? ATYAÚRISTEN ÉN MEG AZT HITTEM, CSAK NEKEM VAN ILYEN BETEGES FANTÁZIÁM!!! Nem az, hogy fejtegetik egyesek ennek a mesének a melegekhez való viszonyát, hanem konkrétan oldalnyi pornóvideók és képek születtek a film kapcsán! Erős túlzásnak érzem ezt a dolgot, habár kétségtelenül van egy ilyen mondanivalója. Túl sok a véletlen. Elsa olyan országosan hatalmas coming out-ot vág le amitől lenyeled a saját ádámcsutkád. Csak egy pillantást kell vetnünk a dalszövegre. Don't let them in, don't let them see Be the good girl you always have to be Conceal, don't feel, don't let them know Well now they know Let it go, let it go Can't hold it back anymore Let it go, let it go Turn away and slam the door És ide akár az egész szöveget bemásolhatnám. Saját maga ítélheti meg mindenki; mennyire szól ez a mese egy elkeseredett leszbikus lányról és arról, mennyi segítséget kaphat a szeretteitől, de ha engem kérdeznek, szerintem igen, van egy ilyen jelentése is, mégpedig tudatosan készítették így. A névtelenség kényelmes foteljában ülve azt mondhatom, ez így rendben van. Nem vagyok meleg jogi aktivista, ugyanakkor nem látom bármiféle ártalmas voltát is ennek a történetnek. Amennyiben így értelmezzük, akkor is az elfogadásra, és nem a homoszexualitás favorizálására tanítja a gyerekeket ez a kis mese. Ezzel nem nagyon találkoztam a neten (itt ott felüti a fejét*) de számomra még Kristoff és Sven is elég gyanús, habár Kristoff azért mégiscsak Annát választja. Kitudja. Megérnek egy misét: (*Például itt…) Összegzésképpen mindenképpen elmondható? Hogy nagy változást jelent a Jégvarázs a Disney háza táján, haladnak a korral, tudnak még mondanivalót gyártani a filmjeik mögé ha nagyon akarnak. Tulajdonképpen igazán nagy negatívumot nem tudok megemlíteni, leszámítva talán a minden Disney alkotásban jelen lévő viccesnek szánt idegesítő mellékszereplőt. A marketinget mindenestre pocsékul oldották meg, az unisex népszerűsítést meg sem próbálták. Nem mintha egy 8 éves fiút könnyű volna elrángatni egy ilyenre. Mindenesetre pozitív csalódás volt számomra, ajánlom mindenkinek aki a körítést képes elviselni. Legvégül csak annyit fűznék hozzá, nézzétek meg, ígérem, hogy élvezni fogjátok… ;D U. I. :Ezek a képek a legkevésbé perverzek közé tartoznak a teljes netes galériából…
Aki valamennyire is jártas a filmek világában és meghallja az Al Pacino nevet, mire gondol először? Egy színészlegendára. Arra az emberre, aki kisujjából kirázta Michel Corleone, a Keresztapa szerepét. Aki, tehetségét latba vetve, a lehető legjobb bűnöző karaktert volt képes a képernyőre vinni. Számomra Al Pacino a kedvenc színész fogalommal társul. Több mint 70 éves kora ellenére, még ma is meg tud lepni jobbnál jobb filmekkel, melyek koruktól függetlenül magukkal hordozzák azt a jellegzetes hangulatot, amit csak és kizárólag az ő alkotásai tudnak birtokolni. Ő a becsületes nyomozó, az igazi rosszfiú, és a megfontolt megalomániás egy személyben. Sokáig nem értettem miért, ám rögtön szemet szúrt hogy Pacino nem emlegethető egy lapon a többi színésszel. Az átható, laza stílusa, az egyszerű, de tökéletes alakítása az, amivel kisajátítja filmjeit. Amint megjelenik a vásznon, félresöpör mindenkit, akár egy rövid monológgal is, különleges alakításának köszönhetően pedig bármely rossz fiút a kedvenc karakterünkké tud formálni. Na ezt hívják, színészlegendának. A poszt célja, hogy ismertesse kicsit kedvenc színészemet, az általam látott filmjein keresztül.
Első nagyobb alakításában Don Vito Corleone legifjabb fiaként láthattuk, a Keresztapa (1972) című filmben. Bár Marlon Brando letaglózó színészkedésével elrabolta a dráma első felét, Pacino vonala a film vége felé közeledve egyre erőteljesebb hangsúlyt kapott. Coppola remek alkotásában szerezhette meg színészünk a zseniális gengszter jelzőt, kinek sokrétű karaktere mégse volt képes ellenszenvesnek beállítani őt. A film pazar hangulatvilága és összetettsége miatt szememben már-már a művészfilm kategóriát is súrolja, ám abban jómagam is biztos vagyok, hogy a világon készült egyik legjobb kultuszfilmet sikerült akkor elkészíteni. A Keresztapa 2 (1974) már nem állt hozzám ennyire közel, és bár alakításilag az is mestermű, a film maratoni hossza és a történések túlzott elnyújtása miatt, az igazat megvallva nagyon untam. De az mindenképp kiemelendő, hogy itt Pacino már egymaga irányította a művet, és Marlon Brando segítsége nélkül is kulttá tette azt. A trilógia a Keresztapa 3 (1990) darabbal zárult le, mely vegyes reakciókat váltott ki a nézőközönségből, azon belül is inkább negatívakat. Nekem nagyon tetszett ez a rész, mivel kegyetlenül jól alakította a kiöregedett, bölccsé vált vezetőt, és a film is szerintem megállta a helyét a kultikus sorozatban. A befejezés meg több szempontból is elgondolkoztató lett, szóval jobban belegondolva sem értem a kritikusok fanyalgását. A most következő film egy eposzi darab, a lehető legtökéletesebb thriller és dráma keverék amit valaha vászonra álmodtak. Ez pedig a Sebhelyesarcú (1983), mely számomra nem csak egy átlagos alkotás, hanem a személyes kedvencem. Abban, hogy azzá vált, nem csak Brian DePalma zseniális rendezése vagy Oliver Stone fergeteges forgatókönyve segített, hanem Al Pacino kegyetlenül erős, Tony Montana névre hallgató karaktere is. Pacino olyan kiválóan hozza a figurát, hogy vélhetőleg itt volt az a pont, amikor őt a kedvenc színészemnek könyveltem el. A szereplő jellemfejlődését könnyedén, mégis nagyszerűen előadta, olyan atmoszférát teremtve maga körül, mely egy csapásra leejteti a nézők állát. A film nyers erőszaka és nyílt szókimondása miatt sokáig nem tudott befutni, ám évtizedek múltán már a legnagyobb kultuszfilmek között lett emlegetve. Jogosan. A mű az első perctől kezdve elvarázsolt engem, zenéivel méginkább elmélyített durva hangulati világában és a végére már csak annyit vettem észre, hogy nyitott szájjal bámulom a stáblistát. Talán létezik a világon jobb film a Scarface-nél, de ezt állítom a legnagyobb örömmel toplistám első helyére. Amikor egy film színészei között legalább öt nagy nevet találsz, sejtheted hogy a készítők a maximálisra törekedtek. Kevin Spacey, Alan Arkin, Alec Baldwin, Ed Harris és Al Pacino is közreműködött a Glengarry Glen Ross (1992) című tömény drámában. Ez remek mű. A párbeszédek kiválóak, viccesek, végig csavaros tud lenni a történet, és a változatos karaktereknek köszönhetően egy percünk nem lesz unatkozni. Pacino itt is remekel, és bár túl sok ideje nem jut a képernyőre, egyszerűen életre kelti Ricky Roma-t, a nagyra törő ingatlanügynököt. Egy évvel később a színész Brian DePalma új filmjében kapott főszerepet, és ismét egy nagyon eredeti gengszterfilmet sikerült közösen megalkotniuk. Ez lett a Carlito Útja (1993), mely bár nem ért a Sebhelyesarcú nyomdokaiba, ez is a toplistám szerves része. Ami számomra olyan különlegessé teszi ezt a művet, hogy kicsit művészi, de mindvégig pörgős tud maradni, valamint ha jobban megfigyeljük, olyan mintha Tony Montana jellemfejlődését látnánk, visszafelé pörgetve. Sean Penn játéka is rátesz még egy lapáttal, de Al Pacino itt is a lehető legtöbbet hozza ki magából. Talán nem lett olyan átütő siker, mint elődje, de véleményem szerint kihagyhatatlan, ha gengszterfilmekről beszélünk. Ezt követte a Szemtől Szemben (1995) című krimi. Én próbáltam szeretni, de nem igazán sikerült. A Heat szerintem egy átlagos film lett, és a maga kategóriájában sokkal jobbat is láttam már. Elismerem előnyeit és csavaros történetvezetését, de egy esti filmnézésen kívül többet nekem nem nyújtott. Persze lehet rosszkor, nem megfelelő hangulatban tekintettem meg, szóval ki tudja... talán Pacino újabb mesterműve, ami felett átsiklottam, mert elsőre nem fogott meg. Hihetetlen hogy a színész hány olyan munkájával találkozok, amely szerepel a kedvenc filmjeim 10-es listáján. Ez pedig nem más mint a Donnie Brasco (1997) névre hallgató, szintén gengszterfilm. Amikor először megtekintettem nem csak Al Pacino és Johnny Depp mesteri alakítása szúrt nekem szemet (és az előbbi színész új arculata), hanem az is, hogy a film több mint 15 éve készült el. Végig abban a hiszemben néztem, hogy új filmről van szó, mivel nagyon modern módon közelítette meg a témát. A párbeszédek fantasztikusak, a karakterek kiválóan eltaláltak és a film utolsó fél órája gondoskodik arról, hogy egyhamar ne is lehessen azt elfelejteni. Kihagytam volna valamit? Igaz történetet dolgoz fel. Szintén ebben az évben jelent meg az egyik leghíresebb, sokak által elismert, Az Ördög Ügyvédje (1997) című műve is. A film zseniális a maga módján, és gazdagítja a legjobb thrillerek listáját. A színész tehetségét az is alátámasztja, hogy az eddig eljátszott bűnös gengszterek után, magát az ördögöt is képes volt a vászonra vinni. Az egyszerű, ám mégis lebilincselő alakításának és beszédstílusának köszönhetően, a filmtörténelem egyik leghíresebb karakterét sikerült megteremtenie. Egyedül az alkotás utolsó 20 percébe tudnék belekötni, mivel szerintem a befejezést sokkal jobban is el lehetett volna készíteni. A konklúzió már-már a bóvli érzését sugallta, ami negatívum a mű korrektül összerakott első két órája után. Áttértünk a 2000-es évekre, és Pacino ismét nyomozónak állt. Korunk egyik legjobb rendezőjének, Christopher Nolan filmjének kapta meg a főszerepét. Ez lett az Álmatlanság (2002), mely magában hordozza a Nolan-i jellegzetességeket: a komor hangulatot, ám az ennek ellenére zseniálisan csavaros történetvezetést. Nem vitás hogy a rendező legkevésbé ismert művéről beszélünk, ám a krimi műfajban remekül megállja a helyét. Látványvilága gyönyörködtető és néha már-már nyomasztó is. Főszereplője sötét múltja elől menekülne, ám méginkább zordabb lelkiállapotban találja magát, a film első fél órájában megtörtént csattanó hatására. Mindenkinek ajánlom, mivel nem nevezhető átlagos kriminek. Erről pedig Al Pacino és Robin Williams meghökkentő játéka is garanciát ad. Színészünk egy igen kevesek által ismert, hamar a süllyesztőbe került filmjét is sikerült megtekintenem. A 88 Perc (2007) egy pszichiáterről szól, aki halálos fenyegetést kap, miszerint 88 perc múlva ki fogják végezni. A mű ennek megfelelően, Jack Bauer módra halad, és sajátos pörgésével próbál a gyilkos kiléte után járni. Igazságtalanul alulértékelt lett. Bár egyetértek azokkal a kritikákkal, melyek a forgatókönyv lyukasságát és bakijait hangoztatják, véleményem szerint egy átlagos alkotás, ami egy unalmas estén bátran megállja a helyét. Csak a hatalmas elvárásokat kell félrerakni, és már működik is. Listám utolsó és legfrissebb darabjához értem, mely a Született Gengszterek (2012) címre hallgat. Ez a film egyszerűen nagyszerű, és igen hálás vagyok hogy ezzel zárhatom írásomat. A mű ismét a gengszter-Pacinot alkalmazza, ám olyan hangulattal és stílussal, amit még ritkán láthattam filmvásznon. A több mint 70 éves színész még mindig vagányan hozza karakterét, és nagyon megszeretteti a nézőkkel, minden hibája ellenére. A film az idén látott egyik kedvencem, mely bebizonyította hogy a gengszterfilmek még mindig tudnak újat mutatni, konklúziójuk pedig szintén lehet nagyon megható. Christopher Walken és Alan Arkin pedig szintén úgy hozzák karakterüket, mintha csak és kizárólag nekik teremtették volna őket. A fő téma a barátság és az összetartás, egy csipet nosztalgiával megfűszerezve. Készült egy film a kilencvenes években. A film egy újonc rendező munkája volt, ennek megfelelően mindent megtett a siker elnyeréséért. T(r)énykedése nem is bizonyult hiábavalónak, az említett film a laikus közönség köpési és nyelési képességit tökéletesen összezavarta, a kevésbé laikusok és a kritikusok pedig olyannyira nyálcsorgatva ömlengtek róla, hogy amikor olvasgattam a kritikákat komoly aggodalom lett úrrá rajtam, attól tartottam zárlatos lesz a laptopom. Ez a film korszakalkotó, ez a film naturalista, ez a film művészi, ez a film egy kalap szerves trágya. Ez a film a Rekviem egy álomért.
Azt hiszem megbocsátásért kell könyörögnöm az oldal főszerkesztőjéhez… Valószínűleg most vesztette el az olvasói kétharmadát. Nos, mielőtt az érdemi kritizálást elkezdeném, hagy írjam le teljesen objektív és érzelemmentes véleményemet erről a „film”-ről. Ez a valaha készült leghaszontalanabb égetni való celluloidpocsékló, undorító, minden képzeletet felülmúlóan céltalan, indokolatlanul groteszk, és ami a legfontosabb, teljesen tanúságtalan mozi. A történetbe nem mennék igazán bele, a szereplők egydimenziósak, és unalmasak. A konfliktusok talán szolgálhatnának némi izgalommal, de ezek is élvezhetetlenek, mesterkéltek. Az idő előrehaladását érzékeltendő fel van osztva történet három szakaszra: nyár, ősz, tavasz. Ennek meg van az oka, mert így metaforikus tartalmat lehet belemagyarázni, amitől még több modern mod érezheti magát a művészet tisztelőjének. Tulajdonképpen a rendezőt is kedvem lenne szidalmazni, habár az alapanyag, Hubert Selby úgynevezett regénye is pocsék csődtömeg. Mégsem mehetek el szó nélkül Darren Aronofsky működése fölött sem. Sajnos ő egy roppant tehetségtelen rendező. Aki hajlandó egy kicsit elgondolkodni filmjein, annak hamar világossá válik, hogy Aronofsky-t semmi nem érdekli jobban, mint az emberek „hűdemeglepése” és saját hírverése. Ezzel semmi probléma nem lenne, én is kedvelem a polgárpukkasztást, azonban az említett rendező kizárólag ezt tartja szem előtt. A műveinek minősége gyatra, leginkább a Rekviem-ben idegesítőek az állandó, indokolatlan vágások, amik nem segítik, sokkal inkább gátolják a történet előrehaladását. Véleményem szerint ez egy rossz film. Persze sok rossz mozit láttam már, akkor mégis miért gyűlölöm ennyire pont ezt? Vannak olyan filmek amiket egyesek imádnak, mások utálnak. Ilyen a Transformers, az Alkonyat széria, és még sorolhatnánk. Ezeknél megfigyelhető, amint a nézők élesen két táborra válnak szét, az imádók és a gyűlölők táborára. Tehát ez a jelenség nem ritka. A Rekviem esetében viszont elenyésző azok száma akik nem istenítik mindenestül az egészet. Ami igazán bosszant, hogy ezek az emberek rendesen hülyének nézik azokat akik azt merészelik mondani; nekik nem tetszett, vagy értelmetlennek találták. Jól jár az akit csak lebunkóznak, súlyos esetekben viszont fél órás előadást is meghallgathat önnön balgaságáról és műveletlenségéről. Pedig a nincs semmi mondanivalója a történetnek, nincs mögöttes jelentése. Morbid képsorai hatásvadász elemekké degradálódnak a súlytalan karakterek és az érdektelen sztori tengerében. Van azonban még egy eleme a filmnek aminek a szidalmazásához sajnos nem elég széles a szókincsem. Ez pedig a zene. Primitív. Retardált. Fantáziátlan. Clint Mansel kontárkodása azt hiszem nem is lenne nevezhető zenének a szó szoros értelmében. A legtehetségtelenebb zongoratanuló is minden gond nélkül eljátssza. Bizony meglátszik, hogy nem járta ki a konzervatóriumot. Gyűlölöm amikor Mozart halotti miséjét akarom hallgatni, a Youtube meg elém löki ezt instrumentális szemétkupacot. Ráadás állandóan meghallom valahonnan… Erről ennyit. Amit összegzésképpen mondhatnék a következő: a mű céltalan és ami a legrosszabb; nem lehet belőle tanulni semmit. Egy kicsit sem. A drogosok tönkremennek vagy meghalnak, a dílerek rossz emberek, amfetaminal pedig nem jó ötlet lefogyni. Jééé ez mekkora újdonság. Mintha Mr. Mackey-t hallanám… „ A drog rossz, okés? Ne drogozz! Ééértem? És miközben én itt ezen agyalok, Clint Mansell és Darren Aronofsky vigyorognak büszkeségükben, utóbbi pedig örömmel nyugtázza magában lógó sála hátradobása közben; „Bizony, bizony. Én egy művész vagyok!” - P. Nostra Siva Az Amerikai Gengsztert igazából két dolog vágja haza. Ha ezeket elvennénk, megkapnánk az áhított gengszterfilmünket, és akár olyan neves alkotások között emlegethetnénk, mint a Sebhelyesarcú vagy a Goodfellas. Az egyik negatívum, hogy a film unalmas. Persze ez lehet csak nézőpont kérdése, de én jobban szeretem az olyan műveket, melyben a főbb jellemfejlődésen és csavaros történetvezetésen kívül jellegzetes akciójelenetek is megtalálhatóak. Olyanok, melyek leforgása alatt bárki képes volna szétrágni a körmeit izgalmában. Na ilyen jelenetek nincsenek itt. Nem mondom hogy hiányuk gyökeresen rontotta az összképet, inkább arra gondolok, hogy az eleve elnyújtott, két és fél órás játékidőbe bőven belefért volna némi fegyverropogás, akció. A második negatívum húzta le inkább a filmet, és ez Russel Crowe volt. Teljes baklövés volt őt az egyik főszereplőnek beállítani. Denzel Washington hozta a formáját, és még ha karaktere túlzott jellemfejlődést nem is mutatott, ő némi eleganciát és stílust hozott a képernyőre, mindezt remekül eljátszva. Russel Crowe viszont elképesztően gyengítette a filmet. Színészileg alig alakított többet a nullánál, és ennél még Jason Statham is színesebbé tette volna felszínes karakterét. A semmitmondó arckifejezése két és fél óra után már olyan irritálóan hatott, hogy hiába ő állt a jó oldalon, végig Lucas-nak drukkoltam, hogy győzze le a kibaszott rendőröket és mehessen vissza irányítani az alvilágot. Ez fenekestül felforgatta az egyébként nem rossz filmet, melyen emellett jócskán látszik Ridley Scott keze nyoma és zsenialitása. 6/10 Talán sokak egyetértenek abban, hogy 2012-höz hasonló erősségű filmév már régen nem volt. Ez volt az év, melyben a tömérdek sorozatepizód mellett, néha próba-szerencse alapon is elmentem moziba, erről is árulkodik a szemetesben lévő 24 mozijegy. Bár a filmek egy része már-már a szar kategóriát súrolta, akadtak igen erős példányok is, amiket a posztunk végén TOP10-es listába sorolva olvashattok el, rövid véleménnyel fűszerezve. Sorozatok szempontjából is a vártnál erősebb évben volt részem, hiszen pont a legfaszábbakba sikerült most belekezdenem. Példának ott van a Breaking Bad, a 24, a The Killing, a Kaliforgia, a Homeland, és még sorolhatnám. A Series Situation is megpróbált naprakész lenni, és szerintem mindig sikerült megtartani a havi 3-4 írás arányát. Idén a legnagyobb sikert a Lost és az Átlagember, és az Avengers kritikánk aratta. A Tovább mögött láthatjátok éves statisztikánkat a 180 megnézett filmről, valamint 3 toplistát is.
A minap lehetőségem adódott megtekinteni a Legújabb James Bond filmet. Töredelmesen bevallom, ez volt életem első James Bond-ja, de immáron biztosan állíthatom, nem az utolsó! Ritkán jutok el moziba, és akkor is rendre pocsék filmeket fogok ki, azonban a mostani nem tartozik ezek közé. Jöjjön aktuális filmünk: A Skyfall.
A történet azonnal akcióval indul, mint az várható is volt, az már kevésbé, hogy a főhős (Daniel Craig) látszólag még a főcím előtt meghal. Persze nem marad sokáig ebben a filmográfiailag rettentően unalmas állapotban, nemsokára egy HEINEKEN-nel a kezében éppen szex utáni plafonbámulás közben találkozunk vele újra. A halottnak hitt ügynök visszatér a központba, amit ideiglenesen Churchill egyik régi bunkerében rendeztek be, ugyanis a főépületet terroristák felrobbantották. A terroristák vezére megszerzi az ügynökök adatait tartalmazó mervlemezt, és szépen sorjában nyilvánosságra hozza a nevüket, minek következtében a delikvensek szépen sorjában fűbe harapnak. Nem nehéz kitalálni mi lesz a 007-es feladata, elkapni a fővezért Raoul Silva-t (Javier Bardem), szeretkezni az aktuális nővel, és minél több HEINEKEN-t inni. Először is leszögezném, ez egy jó film. Egy jól sikerült akciófilm, elfogadható történettel, korrekt színészi alakításokkal, pofás kis rendezésben. A sztoriról bővebben; bár a műfajnak nem tartozik az erősségei közé a jó történetvezetés, ebben az esetben viszont úgy gondolom, az író (Ian Fleming) megtett minden tőle telhetőt, senki nem mondhatja, hogy egy agyatlan mozit látott. Igazán nagy fordulatokra nem kell számítani, legfeljebb a végén eshet rosszul egy bizonyos szereplő halála, ezt leszámítva nem kifejezetten fordulatos film. (Nem gondolom, hogy akadt volna a vetítőteremben bárki aki egy másodpercre is elhitte Bond halálát.) Azonban az akciót jól adagolták, megvolt az a kellemes lüktetése a történetnek, amire szükség van egy jó filmélményhez. Szereplők; a mellék és epizódszereplők hozták a kötelezőt, leginkább Bardem játékát lehet kiemelni, rendkívül szórakoztatóan adta elő a testileg sérült, bukott ügynökből feltámadt, bizarr szexuális beállítottságú terroristavezért. Javier Bardem ismert lehet a nézőnek a „Nem vénnek való vidék” c. Oscar díjas könyvadaptációból, ahol egy hasonló, de még ennél is őrültebb gyilkost alakít. A címszereplő mellett igazán nagy névként csak Ralph Fiennes jelenik meg, aki nem sokat dob a filmen, de őszintén szólva - egyrészt ebben a szerepben nem volt lehetősége igazán remekelni - másrészt pedig amit feltétlenül hoznia kellett, azt hozta is. Én meg cserébe megkímélem a Voldemort-os utalásoktól. Nyilvánvalóan egy James Bond moziban az a legfontosabb, hogyan teljesít a 007-es. Márpedig ebben van a Skyfall erőssége, ugyanis ezt a karaktert Daniel Craig-nek találták ki. Mint már említettem, nem láttam a filmsorozat többi részét, de nehezen tudom elképzelni, hogy nála bárki is jobb ügynök lenne. Valóságosabb semmiképp. Ebben a szerepben végre előnyt jelent Craig-nek a súlyosan alulfejlett mimikája, egy titkos ügynöknek ilyen rezzenéstelen, kifejezéstelen arcúnak kell lennie. Egyértelműen ő jelenti a film fénypontját, minden egyes jelenetét tökéletesen kisajátítja önmagának, és tartalmasan ki is tölti azokat. Egyéb pontjait tekintve is megfelelt a film, az operatőri munka (Roger Deakins) rendben van, a skóciai jelenetekkel sikerült maradandót alkotnia, a hangulatteremtés sikeres. Jany Temime zenéjére sem lehet panaszunk, remek kis aláfestést komponált. Negatívumai is akadnak azonban a filmnek. Ezek többnyire kimerülnek egy pár rettentően idegesítő jelenetben, amikor fölöslegesen vittek bele a filmbe abszurd marhaságokat. Mert lehetetlen történéseket szabad, és kell is beletenni, különben nem lesz film a film, de ügyelni kellene arra, hogy ezt csak indokolt esetben tegyék, csak ha fokozza az élményt. Ilyen például a markolós kapcsolódás a film legelején. Ezt gyakran figyelmen kívül hagyták a készítők. Ennek ellenére nyugodt szívvel mondhatom: nézzétek meg moziban, megéri a pénzeteket, ott jelent igazi élményt. Nem fog csalódást okozni. Összegzés: Egy remek akciófilm, ami üde színfolt a rengetek műfajbeli, ész nélküli mozi piacán. Végső ítélet: 72% Mitől lesz egy akciófilm remek? Elárulom, a jól kivitelezett tűzharcok és pörgős jelenetek nem tesznek egy ilyen filmet remekké. Persze hozzájárulnak az élményhez, de ha valami toplistás, abban több kell hogy legyen. Bár ha kategóriákról van szó, inkább thriller-párti vagyok, le sem tagadhatnám mennyire élvezetes egy hosszú, fárasztó hét után leülni a képernyő elé, és megtekinteni egy ilyesféle adrenalinfröccsöt. Az akciófilmek férfiasak, lazák, céljuk pedig nem az elgondolkoztatás, hanem a megfelelő élmény nyújtása. Összegyűjtöttem a személyes kedvenceimet, amiket bármikor újra meg tudnék nézni, és bátran tudok ajánlani a kategória kedvelőinek! 10. Punisher: War Zone (2008 - imdb)
Valószínűleg kakukktojásnak tűnhet, de toplistámba bekerülésének személyes okai vannak. Én képregényfilmet még ennyire sosem élveztem. A mű sötét atmoszférája az első pillanattól kezdve megragadott engem, a kreatívan kivitelezett, képregényhű látványvilág passzolt a történethez, és a főszereplő egy olyan karakter, akivel bármikor tudnék azonosulni. Ha történet szempontjából nézzük, nem egy egetrengető alkotás, sőt, logikai hibák is akadnak benne, de bátran állíthatom: ennyire élvezetes agykikapcsolásban rég volt már részem. 9. Predator (1987 - imdb) Ez a nagyszerű klasszikus ügyesen egyensúlyoz a horror és az akciófilm kategória között, miközben mindkét műfajból lazán kihozza a maximumot. Alapjában véve ez egy korszakalkotó mű, ami nem véletlenül indította el a máig bővülő Ragadozó-franchiseot. A film hangulata végig feszült tud maradni, a cselekményt pedig remekül adagolják, mire Schwarzenegger csak hab lesz a tortán. Meg kell említenem, hogy a Die Hard széria rendezője hozta el nekünk ezt is. 8. Terminator 2: Judgment Day (1991 - imdb) A Terminator széria legközkedveltebb darabja, ami talán James Cameron rendező legjobban sikerült filmje is egyben. Az akciójelenetek mindent elsöprőek, a történet remek, a színészek pedig a maximumot hozzák. A képi világ a korához képest is gyönyörűen kivitelezett, überelve ezzek sok, a 90'-es években elkészült mozifilmet. Rászolgált 4 Oscar-díjra. 7. RocknRolla (2008 - imdb) Nocsak, az egyik kedvenc filmem is erősen az akció-kategóriába tartozik. A Spíler szókimondó, vagány, ütős, egyedi, és elképeztően élvezetes. Bár én inkább a thriller-oldala miatt szeretem, nem szabad átsiklani a remekül megírt verekedésekről sem, melyek narrációval való összekapcsolása megsokszorozza az eleve zseniális jeleneteket. 6. Mission: Impossible - Ghost Protocol (2011 - imdb) Amikor már azt hinné az ember, hogy a múlt században készült el az összes tökös akciófilm, és ma már csak gagyi utánzatokat lehet látni, jön a Mission: Impossible széria új része, és leküld mindenkit a padlóra. Ez a vérbeli akcióthiller a lehető legjobban mutatja be Ethan Hunt legújabb küldetését, nagyon jó színészekkel, jelenetekkel, és látvánnyal fűszerezve. Meglepő módon dráma is került a történetbe, ami szintén dobott egyet rajta, és már-már a tökéletesség határaira vitte. 5. Kill Bill: Vol. 1 (2003 - imdb) Quentin Tarantino eljátszogat a korábbi japán akciófilmekkel, és modernebb köntösbe téve, alkot egy új, minden eddiginél elsöprőbbet. A Kill Bill-ben remekül érvényesül a rendező tehetsége, és egyéni stílusa, mely bárkit képes egy komoly Tarantino-fanná alakítani. Szinte minden jelenet kitűnik valamiben a többitől, és többször is vissza lehetne nézni. 4. Die Hard (1988 - imdb) Innen indultak el John McClane, a történelem legnagyobb akcióhősének kalandjai, és alkották meg az akciófilmek legjobbikának szériáját. A történetben semmi átlagon felüli nincs, mégis képes lenne elszórakoztatni a nézőt órákig. Ha az egész filmben csak Bruce Willis és Alan Rickman játszana, már kijárna neki egy Oscar-díj. 3. The Rock (1996 - imdb) Talán a valaha készült legjobban felépített akcióthiller, rengeteg páratlan helyzettel, és elgondolkoztató mondanivalóval. Az egészestés mozifilm gondoskodik arról hogy senki ne unatkozzon a hosszú játékidő alatt. Sean Connery, Nicolas Cage és Ed Harris remekel a főbb szerepekben, mondhatni hibátlanul. A film jellegzetessége az, hogy az ellenfél oldalát is ugyanúgy bemutatja, és megpróbálja őket is megértetni a nézőkkel. 2. Mission: Impossible III (2006 - imdb) A lehetetlen küldetés széria harmadik darabja több szempontból is a kedvencem lett. A bámulatos hangulata, a jól kivitelezett akciójelenetei, a remek látványvilága egytől egyig el lett találva, Tom Cruise pedig az átlagosnál is jobb alakítást vitt a képernyőre. A történet remek, a drámai vonal kifejezetten erős, és érződik rajta, hogy az egyik kedvenc sorozatom, a Fringe készítői csinálták ezt is. 1. Die Hard: With a Vengeance (1995 - imdb) Fölösleges lenne részleteznem, véleményem szerint ez az akciófilmek akciófilmje. Minden jelenet, a történet, a szereplők, mindenből a maximális van kihozva, ezért a film is maximális pontszámot érdemel. Nincs még egy ennyire élvezetes és szórakoztató akciófilm, mint ez. Alapmű. Üdvözlöm a kedves olvasóközönséget, ezentúl talán találkozhattok majd itt egy-két apró firkálmányommal, elemzéseimmel. Igyekszem objektív maradni és mindenkinek kellemes böngészést kívánok az oldalon! Remélem tetszeni fog!
Ismerik azt a viccet, amikor egy bécsi kávéházba bemegy a gondori király, egy karibi kalózkirálynő,és egy vicces nevű árja német? Na, hát én sem. Mert ez nem vicc. Még csak nem is feketehumor. Ugyanis valóban megtörténik/megtörtént, és a sztori folyatásában agyturkászosat játszanak. Erről szól nagyvonalakban filmünk, a Veszélyes vágy. A történet röviden: Sabina Spielrein (Kiera Knightley) bekerül egy svájci idegszanatatóriumba, ahol Dr. Jung (Michael – továbbra sem Májköl – Fassbender) lesz az orvosa. Az okos fiatal nőt rohamok gyötrik, zavarodott, és finoman szólva, igen érdekes szexológiai eset. Jung, aki levelezőtársa az elismert Freud professzornak (Viggo Mortensen), úgy dönt; kipróbálja saját kísérleti kezelését. Időközben személyesen is találkozik a híres pszichiáterrel, akivel a történet folyamán megromlik a viszonya. Megismerkedünk Dr. Jung gazdag feleségével, aki kényszeresen igyekszik fiú utódot a világra hozni, és egy új páciens is a képbe kerül, Otto Gross (Vincent Cassel), aki az emberi ösztönök korlátlan szabadon eresztését hirdeti, többek között a monogámiát is elhibázott elfojtásnak tartja. Spielrein kisasszony gyógyulásnak indul, majd miután számot ad tehetségéről a pszichológiában, bekerül az orvosi egyetemre is. Jung és Ő egyre inkább vonzódnak egymáshoz, majd a doktor a Gross-szal fojtatott beszélgetések hatására felvállalja a házasságtörő viszonyt. A filmben kibontakozik egy mély, filozofikus, dráma Spielrein, Jung, és Freud életfonalainak bizarr összefonódásából. A sztori összességében zseniális, nagyon nehéz az objektivitás talaján maradni egy ilyen történet után, azonban ha figyelembe vesszük, hogy főként megtörtént események alapján íródott a forgatókönyv, talán már „csak” nagyon jónak titulálhatjuk. Ezzel együtt is elmondhatjuk; a film ezen része kitűnő. A főszereplők abszolút megállják a helyüket, leginkább Knightley játékát emelném ki. Itt sokat gondolkodtam; vajon nem játssza-e kissé túl a szerepét, de be kell látnom, hogy szükség volt ilyen alakításra a realizmusérzet, és a kívánt sokkhatás elérése érdekében. Fassbender ismét bebizonyította mennyire tehetséges, brilliánsan, és ami érdekes; rendkívül lazán (Guten Tag! Herr Fassbender vagyok. Jól áll a bajusz és a félrefésült haj a kalappal.) játssza el Carl Jungot. Viggo Mortensen mintha kissé kedvetlenül dolgozott volna, de láthatóan ujjgyakorlatként hozta Sigmund Freud összetett jellemét. Tágabban elemezve, ez a mozi rendkívül jól használta fel az alapanyagát. A szereplők minden egyes apró gesztusában ott van a – igen ez valóban így történt, tényleg ilyen érdekes ez a pszichológia - mondanivaló. Az operatőri munka kiváló, gyönyörű képeket tár elénk, a hangulatteremtés sikeres, ehhez nagyban hozzájárul a csodásan sikerült filmzene. A produkció inkább tekinthető nagy költségvetésű művészfilmnek mint közönség mozinak, ugyanis elég messze áll a mainstream-től, a híres színészek szerepeltetése nyilvánvalóan azt hivatott elősegíteni, hogy a populárisabb nézőket is a jegypénztárakhoz csalják. Érdemes megjegyezni a következőt: Ez a film ellentétekre épül. Az ellentét motívuma többször is megjelenik. Ezek közül néhány példa: Freud szerény élete a nyüzsgő Bécsben, szemben Jung idilli svájci környezetével. Az árja Jung és az orosz-zsidó Sabina szerelme. Sabina kedvenc zeneszerzője Wagner aki erős ellenszenvet táplált Ábrahám népe felé. Végül pedig maga a film kommunikációja a nézővel. Amennyire tele van érzelmekkel, olyannyira erős tárgyilagossággal közelíti meg a megbotránkoztató pszichológiai kórképeket. Talán ez a legnagyobb erősége ennek a produkciónak. Értékelés: egy remekül sikerült dráma, erős művészfilmes vonallal, az alapötlet remek megvalósításával. Akit egy kevéssé is érdekel a pszichológia, esetleg szereti az egyik, vagy az összes főszereplőt, annak mindenképpen ajánlom ezt a filmet. Végső ítélet: 87% |
Erről a blogról...
Mint ahogy azt ránézésre meg lehet állapítani, blogunk elsősorban sorozat és filmkritikákkal foglalkozik. Minden előfordulhat ami aktuális vagy akár klasszikus, a mű akkor is szókimondóan és nyersen lesz elemezve, rávilágítva a jó és rossz tulajdonságaira... |