Őszintén? 2013 az egyik legjobb filmév volt az utóbbi évtizedben. Most először fordult elő, hogy annyi megragadó alkotáshoz volt szerencsém, hogy még bizony a toplistámra se fért fel minden arra érdemes jelölt. A sok-sok elszúrt blockbustert mellőzve most próbáltam csak azokra a filmekre összpontosítani, melyekről már jó messziről is sejthető, hogy nem csak lehúzás céljából készültek. Ezért is volt, hogy idén 16-szor látogattam el a moziba, ám abból bő tíz olyan alkotás volt, melyet bármikor szívesen újranéznék, és pusztán 1 film volt, ami az 'irtózatosan szar' kategóriát súrtolta (A Good Day to Die Hard). Otthon-nézősen is többnyire a jobb filmekhez volt szerencsém, és a listát olvasva ti is észrevehetetitek, hogy ez alkalommal a gengszterfilmek domináltak. Idén kedveltem meg olyannyira a témát, hogy a műfajba tartozó darabokat szőröstől bőröstül be akartam falni. A vígjátékokból csekély számúval találkoztam idén, rajz vagy animációs filmhez meg egyáltalán nem volt szerencsém. Az év két nagy felfedezettje számomra Kevin Spacey és Leonardo DiCaprio volt. Előbbit sok-sok klasszikus alkotásban láttam remekelni, míg utóbbi színtisztán zseniális alakítást nyújtott az év legjobb filmjeiben. Csapjunk is a lovak közé, itt láthatjátok az általam megtekintett filmek listáját (111 darab), valamint az éves filmtoplistámat, és az általános sorozat toplistámat is.
Bár a 'The Avengers' című film részemről nem örvendett túl nagy elismerésnek, magát az univerzumot - meg kell hagyni - zseniálisan állították össze. Az évszázad egyik legnagyobb filmes ötlete volt, hogy ha van egy remek blockbuster, kiváló az alkalom arra, hogy több és több hasonló tematikájú társával legyen összevonva, hogy végül egy óriási és izgalmas mozi-kavalkáddá alakuljon. Elégedett bizony nem voltam a Bosszúállókkal, mivel csak egy újabb agyatlan sikerfilmet láttam benne, ám az ötletben rejlő lehetőségeket szerintem ezernyi jó módon fel lehetne használni. A készítők meg is ragadták az alkalmat, és összehozták a mozifilm-franchise tévésorozat-kisöccsét, az Agents of Shield-et. Ők a Marvel-es C.I.A., ha úgy tetszik, ám közelről sem annyira profik, mint amennyire elvárnánk tőlük. Bár potenciál lenne benne, és megvalósításilag is helyén van a sorozat, valahogy mégsem vagyok vele elégedett. A karakterek egyszerűen nem értenek a szakmájukhoz, és néha már-már zavaróan nem képesek felfogni a helyzetek komolyságát. Ennyi erővel pár iskolásdiák is védhetné a világot a random ellenségektől, rossz irányba forduló szuperhősöktől, és mágikus bisz-baszoktól. Igaz, Coulson ügynök hozza a formáját és a poénok ütősségéről is gondoskodik (ki kell emelnem, hogy a sorozat tényleg tud vicces lenni!), valahogy mégis óriási hiányérzetet hagy maga után az egész. Az epizódikusság egyértelműen nem tesz jót neki, főleg hogy így a kockázat esélye is a minimálisra csökken. A történet így szaggatott és nem is áll a végén egy nagy egésszé, ami probléma, mert az ezt megelőző Marvel filmekben végig jól átgondolt volt a történetvezetés. Megint az a probléma, hogy egyszerre több korcsoportot akarnak becélozni, így a széria végül családbarát lesz… és semmilyen. Az Agents of Shield nem egy rossz sorozat, ám nem is olyan jó hogy folytassam. Talán ha javul, vagy főszál felé kezd kacsintgatni, újból ráveszem magam, ám a poénosságért és Skye lenyűgöző khm… karakteréért nem fogom ismét elkezdeni, bármennyire is hiányozhat majd az utóbbi. ;)
Nem tudom, ki milyen régóta követi oldalunkat, ám némelyeteknek feltűnhetett egy igen érdekes dolog. Több kritikámban is emlegettem a Lost című sorozatot, mivel nálam az az etalonok etalonja… a nagybetűs sorozat, melyet tiszta szívvel hívok tökéletesnek. Az még érdekesebb, hogy arról a szériáról egyszer sem készült kritikám. Az egyértelmű kedvencem, melyről a Series Situation utóbbi 3 éves pályafutása alatt egyszer sem voltam képes írni. Hogy miért? Mert a Lost hibátlan számomra. Egyaránt tudnék róla regényeket írni, másrészt viszont nem látnám értelmét, mert úgyis csak dícsőítő szavak sokaságából állna. A lezárása után sok emberben űrt hagyott a sorozat, és
várták, hogy még egyszer legyen egy olyan szórakoztató és fordulatos sorozat, mint amilyen az volt. Nos, hat évvel ezelőtt megszületett a méltó örökös, és az utolsó évadra olyan színvonalt nyújtott, melyet pillanatnyilag lehetetlennek érzek megdönteni. Kéremszépen, a tévétörténelem általam látott legjobban sikerült évadát láttam, a Breaking Bad ötödik felvonását. Ami rögtön feltűnik, hogy ez még az emlegetett Lost-ot is úgy falhoz verte, hogy emellett bármely high-concept sorozatíró sírva elrohanna. Bátran állítom, hogy már Walter White-ék története a kedvencem mind közül. Hogyha a tévécsatornák a sok-sok agyrohasztó hülyeség között ezt vetítenék rendszeresen, még arra is rászánnám magam, hogy bekapcsoljam a készüléket. Ezután a sorozat után azt kell mondjam, megérte feltalálni a televízót. Ilyen „mesterséges” élményben még nem volt részem, mint amit itt kaptam, hiszen bebizonyították, hogy létezik a tökéletes. A Breaking Bad színészileg, történetileg, rendezésileg, hangulatilag, operatőrileg, zeneileg… teljes mértékben odabasz. Őszintén szólva, nem volt még olyanban részem, hogy egy évadban 10 epizódra is 10 pontot kívánjak adni, a továbbiakra pedig legalább 9-est. Az évad vége felé haladva már a 11-es pont bevezetésén gondolkoztam, hogy méltó rangsorba emeljem a széria zsenialitás-fakorát. Szenzációs, hogy minden egyes elem, minden egyes mozzanat a helyén van, és végeredményképp egy olyan megrázó, elgondolkoztató és végtelenül kreatív bukástörténetet kapunk, hogy az utolsó jelenet Baby Blue dala után fél órán keresztül csak a sötét képernyőt bámulhatjuk, elszorult torokkal és hang nélkül. Ennyire még tényleg semmi nem baszott oda. A Breaking Bad-et mindenkinek ajánlom. Azok is élvezni fogják, akik még nem tudják mi a jó sorozat, és azok is, akik profibbnál profibb filmeken nőttek fel. Ez a kedvenc filmem (a Sebhelyesarcú) modern megfelelője, és a Lost méltó utódja. A kritizálást és dícsőítést már sok-sok kritikus társ megtette ezidáig, és sok újat nem tudok én se hozzátenni. Maradjon hát az egy szó, mely leírja az egészet: Tökéletes. 10/10 Le a köntörfalakkal, a blog olvasóinak nyilván feltűnt, hogy az idei évben javában megcsappant a Series Situation kritikáinak száma. A tavalyi év végétől kezdve ezen decemberi napig, az írások száma kereken 15 volt, amit hogy őszinte legyek, elfogadhatatlannak találok. Nyilván érdekel titeket, mi is volt az oka, hogy az egykoron heti rendszerességgel jelentkező kritikás blog mostanában ’limitált’ esetben frissül. Ez egy elég érdekes eset. Ahogy végignéztem, és ahogy ma is végignézek a kritikákon és az általam megtekintett sorozatokon, mindig egyféle furcsa érzés kerít hatalmába. No nem azért, mert az említett lista túl változatos lenne, vagy színvonalon aluli, hanem mert az általam megtekintett szériáknak pusztán egyharmadát találtam igazán jónak. Hogy milyen a többi? Vagy teljesen tucatsorozatok, semmi extrával, vagy már kifulladt, csak megszokásból nézett példányok. Na meg a harmadik kategória, a ’szar’. A gondom itt kezdődött. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mégis minek pazaroltam órákat, napnyi évadokat olyanokba, amelyekről már a legelején meg tudtam mondani, hogy gyengék. Ez egy dilemmát okozott, és miután átböngésztem a listát, rájöttem hogy már-már csak azért nézek meg egy csomó sorozatot, hogy az évad végén kritikát írhassak róla. Miközben tudat alatt tudom, hogy ha nem lenne ez a blog, nagy ívben kaszáltam volna őket már az első 10 perc után, vagy színvonalromlás miatt. És ezt hatalmas időpocsékolásnak éreztem, mert egy kritika nem ér meg ennyit, hogy évadnyi szart nézzek meg miatta, vagy monoton felvételeket. Az egy dolog, hogy fikázni túl-hype-olt szériákat imádok, na de ha ez saját káromra megy az már nem járja. Miért nem kaszáltam a Walking Dead-et a 2. évadban, amikor nézhetetlen volt? Minek szenvedtem végig a ’V’-t, az Alcatraz-t, a Continuum-ot, a Revolution-t, a Supernatural-t és a Touch-ot, ha egyáltalán nem érdekelt már egyik sem? Részemről az rendben van, ha egy nagyon rossz filmbe belefutok és a végén írok róla, de ha egy sorozat minden epizódja az kiabálja, hogy okádék, akkor köszönöm, a kritika kedvéért se kérek többet belőle. De idegesítőbb dolgok is vannak, mint például hogy mi a túróért daráltam le a Falling Skies vagy a Terra Nova első évadát, ha bűn szar volt mindkettő, és ezt már az első perctől tudtam. Mert kritika. Az első lépésem az volt, hogy átgondoltam mit élvezek igazán nézni, a többi listást pedig szimplán elkaszáltam a fenébe. A tanulság, hogy ne azért nézzek sorozatot, hogy írjak róla, hanem azért írjak róla, mert láttam. Ez látszott meg 2013-on is, a Series Situation-on. .. megfogyatkozott az írások száma, hogy ezzel is lássam, mi az amiről szükségszerűnek érzem hogy írjak és mi az amiről nem. Valamint hogy a két hobbim ne nőjön közvetlenül össze, a fent említett problémák elkerülése végett.
Hogy mi az oldal jövője? Pótolgatni szeretném rövid, kis elmélkedésekben, az elmaradt írásokat azokról a szériákról, amiket idén láttam, és fontosnak érzem hogy írjak róluk. A fenti képen egy átlagos krokodil található. Hogy miért pont az, azt nem tudom... csak kellett valami kép. :D Nem igazán szoktam feldobva lenni, amikor a legelső sorozataimból a jelenleg is futó darabok színvonal alatti, a szó szoros értelmében szar részeket, sőt, évadokat produkálnak. Ez a helyzet a South Park-kal is. Nézzétek, én próbáltam szeretni az irányt, amit az elmúlt 5 évben felvettek, de kész… ez nem megy nekem. A kultikus rajzfilm az első 10 évad alatt parádés epizódokat produkált, melyek vulgáris és ízléstelen mivoltuk mellett, mindig tudtak újat mutatni, elgondolkoztatni a nézőt, és görbe tükröt állítani a társadalom elé… mindössze 22 perc leforgása alatt. AZ a South Park isteni volt, olyannyira, hogy a már-már több mint egy évtizedet megélt epizódokon még ma is képes vagyok jóízűen röhögni. Mert akkor még volt értelme. Akkor még a nézőknek ez új volt, és minőségileg is teljesen színvonalas. Visszasírom azokat az időket, amikor még kreatívan tudták megoldani a 4 srác problémáját, amikor még viccesen tudtak parodizálni, amikor még voltak eredeti ötleteik és amikor még nem egy 6 NAP ALATT ÖSSZERAKOTT TRÁGYA volt az egész. Valaki elárulná, kinek az elmebeteg ötlete volt, hogy egy világsikerű sorozat epizódjait összesen egy pár nap leforgása alatt készítsék el? Beleértve az ötlet kitalálását, megírását, meganimálását, hangaláfestését, összevágását és baszod… a kompett epizód tálalását. Véleményem szerint ekkor volt a pont, amikor a jó öreg coloradói fiúk kalandjait elkúrták. Mert nem tudják ezt megcsinálni normálisan, nagy fába vágták a fejszéjüket. Az új évadok hemzsegnek a kínosságtól, és az összecsapottság erőteljesen érződik minden egyes percén a sorozatnak. A sztorik már vontatott, értelmetlen hülyeségek, a poénok fárasztóak és mélységesen humortalanok, a karakterek már nem is önmaguk, és az alkotók se tudják mit kezdjenek a sorozattal. Ez egy kifulladt nagy rakás szar, amit csak a pénzért csinálnak még. Múlt évadban még a szokás kedvéért követtem a South Park-ot, bármennyire is volt gyenge. De amit ebben az évadban én 3 epizód alatt láttam, az mélységesen színvonal alatti. A készítők nem mernek újítani, ugyanazt a lejárt szavatosságú anyagot hozzák nekünk hétről hétre, próbálva aktuálisnak tűnni, de ebben is kudarcot vallanak sokszor. Részemről a sorozat ennyi volt. Ezt már nem élvezet nekem nézni, bármennyi időt is feccoltam az utóbbi tizen-iksz évadba. Sajnálom srácok, ez egy fos.
Tudhattam volna, hogy a Hollywoodi tehén másodszori megfejése teljesen más hatást ér majd el. Na és ez az, ami miatt az Acélember egy piszok nagy csalódás lett számomra. Eladták a Nolan névvel, ami annak idején bevált a Sötét Lovag trilógia esetében. A Batman-sztori lenyűgöző volt és teljesen új oldalról közelítette meg az igazságszolgáltató hőst, olyannyira, hogy sokak számára átértékelődött a karakter is. Na most, ennek ellenére a Man of Steel egy piszok nagy szar lett. A film kizárólag sablonkarakterekkel dolgozik, sőt, olyan eset is akad benne, hogy egy-egy fontosnak vélt karakter a film végére totál eltűnik a képernyőről, és jogosan kérdezhetjük: rájuk mi szükség volt? A film során egy olyan karakter sem volt, akiért izgulni lehetett volna. A főszereplő hallhatatlansága révén semmilyen gyengeséget nem tud mutatni, ami pedig alap lenne egy ilyesmi történetben. Hőst csinálnak belőle, pedig szándékai többnyire megalapozatlanok, könnyű szerrel legyőz bárkit és elér bármit... de mégis: sajnáltatja önmagát. Ránk, nézőkre van tukmálva, hogy igenis sajnáljuk Superman-t, mert ő egy számkivetett törékeny lélek. Én értem hogy a Batman-nél ez működött, de abban a filmben kissé több alapja volt, és az egész történet emberibb volt. Itt szinte zoknibábokkal dolgoznak, a karakterek felépítetlensége révén. A film amellett hogy tele van abszurd butaságokkal, még forgatókönyvileg sem több egy hülyegyerek elképzeléseivel. Olyan hatást kelt az egész, mintha csak összevágtak volna pár-pár találomra felvett jelenetet. Ezért kelt a film olyan hatást, hogy a kezdeti őrjöngést átveszi a nagy melankólia, majd a film utolsó percéig csak és kizárólag zúzás és rombolás van, esztelen mennyiségben. Akár Michael Bay is készíthette volna, annyira látványorientált volt az egész. Persze lesznek akik ebben fognak örömöt és szórakozást lelni... de azok valószínű, hogy a G.I. Joe és Transformers szerű ökörködésekért is ugyanúgy rajonganak. Mert ez a film nem különb azoknál. Komolyabbnak akar tűnni, de ugyanakkora szar a blockbuster köntös mögött.
Bevallom, sokat gondolkoztam hogy kezdhetnék neki kritikámnak. Hogy kezdjem-e el valami szép és terjedelmes bevezetővel, ami leírta volna az utóbbi hét évad során Dexter és az én kapcsolatomat. Amiben végül is ecsetelhettem volna, hogy jobbnál jobb évadokat kaptunk, egészen a 7. évad közepéig. Írhattam volna, hogy a sorozat történelmet alkotott, és a címére örökké emlékezni fogunk. De álljunk meg egy percre: Megérdemli ez a sorozat, hogy az utolsó évadáról szóló kritikában egy jó szót is szóljak róla? Tényleg kiérdemelte, hogy egy lapon emlegessem olyan remekművekkel, mint a Lost vagy a Breaking Bad? Hogy szépen fogalmazzam meg magam... BASZÓDJANAK MEG. Előre is elnézést kérek a nyelvezet miatt. Nem, ez valóban nem lesz olyan kritika mint a megszokott, és megértem ha sokan mégcsak kritikának se fogják titulálni, pusztán trágár szavak összekapcsolásának. De ez van... a sorozat utolsó szezonja egy hulladék szar lett.
Hjaaaj, na hol is kezdjem... Pozitívumok. Ha láttátok, valószínű hogy ti is elgondolkoztatok most, hogy mégis mire gondolok ezen címszó alatt. Nos, az első epizód az évadból egész jó volt. Nem volt túl nagy dobás, de hat pontot bőven megadtam volna neki a tízből. Látszólag érdekes karaktert hoztak a képernyőre, Dr. Evelin Vogel-t a pszichológust, aki Dextert úgymond gyerekkorában mentorálta gyilkos hajlamaiban. Waóó, milyen jól hangzik ez, ugye? Rá kicsivel később visszatérek. Egyéb pozitívum nem volt, hacsak nem vesszük azt annak, hogy az évad utolsó részein már jobban röhögtem mint egy aktuális sitcom epizódjain. Ezzel ki is fullad, hogy miért kapta meg azt az 1 darab, gradiózus pontot az évad. Bravó. Ha a lezárás minőségének tudatában leszek, el sem kezdem a sorozatot. Egyszerűen nem éri meg, mert a színvonalromlás durvább még az Supernatural-énál is. Egy olyan szériát, mely majdhogynem tökéletességet nyújtott a 4. évadban, így elrontani még most sem értem hogy volt lehetséges. Fogták a karaktert és a jól felépített univerzumot. Ráfosott egyet a showrunner, majd az írógárda jól belenyomkotta abba és le is hányta, aztán a Showtime fejesei is leköpködték a művet, és a végén a színészgárdára bízták azt, akik pedig undorodva gyorsan lepasszolták azt nekünk, nézőknek. Rajongóknak. Többnyire volt rajongóknak. Valószínűleg így készülhetett ez a pokolian unalmas, gagyi, ponyvaszerű, fárasztó, idegesítő, lejárt szavatosságú maszlag, mely világszerte szinte csak és kizárólag felháborodást keltett. Hát még ha összehasonlítanánk a Breaking Bad most futó szezonjával, de nyugi... arra is sor fog kerülni talán egyszer. Bár még egy jó darabig nem szívesen látom a két címet egymás mellett, hisz ez olyan mintha egy sztómát hasonlítanánk életünk legszebb napjához. Szóval visszakanyarodva: a történet több sebből vérzik, mint az összes ZS kategóriás horrorfilm együttvéve. Olyan szintű logikai buktákkal van teletűzdelve az egész szezon, hogy egy pár hónapos, szellemileg hátrányos helyzetű, vak csecsemőnek is szemet szúrna! Most komolyan basszátok meg... senkinek azon a kibaszott Miami rendőrségen nem tűnik fel, hogy akárhányszor meghal valaki, aki után nyomoznak, mindig, de mindig köze van Dexter-hez???? Senki nem gondolt még bele, Dexter mi a halál faszáért lép le munkaideje közepén, és hagyja Masukára az összes megmaradt dolgát??? Senki egy büdös szót nem szól arra, hogy LaGuerta pont azután hal meg, miután Dexter ellen ad elfogató parancsot???!! Quinn tényleg ekkora kretén faszkalap, hogy totálisan elfelejtette, hogy az ötödik évadban konkrétan NYOMOZOTT Dexter után, és még bizonyítékokat is talált??! Mindenki abban a tetves épületben csak mosolyogva néz, még akkor is amikor a főszereplő egy sorozatgyilkossal, Hannah McKay-jel kezd el járni???! Ezek tényleg mentális agyfaszrákban szenvedő karakterek, vagy komolyan egy csöppet sem gyanús nekik hogy egy kivelbaszott gyilkos dolgozik náluk? Az egész évadban... semmi. De semmi nem történt. Dexter egy kifordított balfasz nyomorék volt, aki csak enyelegni tudott 12 epizódon keresztül. Hogy az utolsó epizód megmentette-e? Haahaahaahaa. Dr. Evelin Vogel tenyérbemászó, kidolgozatlan karakterét két lábbal rúgtam volna le a képernyőről. Borzasztó volt, ahányszor csak felütötte a fejét a képernyőn, márpedig igen gyakran felütötte. Zach, vagy ki a fasz karaktere szintén, ám az méginkább röhejessé tette a szériát. Most komolyan... legalább olyat válasszanak a szerepre, aki egy általános iskolás szintjén tud színészkedni!!! Az a szerencsétlen gyökér egy másodpercig nem tudott hitelest nyújtani. Ám ugyanez elmondható az évad főellenségéről, Saxton-ról is. Veszélyeztetettségi szint nulla, kábé egy hajléktalan egy műanyag flakonnal ki tudná oltani az életét. És hogy mennyire pszichopata? Kábé úgy néz ki, mint aki szabadidejében pedofil dolgokra elégíti ki magát. Pfúj. Hát ezt komolyan meg kéne tapsolni, hisz ilyen fos karaktereket rég láthattunk egy képernyőn. De ki is hagytam a személyes kedvencemet, Hanna McKey-t. A kurvát. Hogy miért hagytam ki? Annak nem lesz jó vége ha most az ő elemzésébe is belekezdek, mert ekkora gyűlölettel soha, de soha nem voltam még szereplő iránt. Egyszerűen, nem. Az egész karakter a Dexter című sorozat szembepisálása. Ha jobban belegondolunk, az egész évadot mondhatni ő kúrta szét, úgy ahogy van. Ki kell emelnem a fantasztikus szálakat is, melyek közül a legjobbak egyértelműek a következőek voltak: Joey Quinn és Dexter bébiszittere szerelmi románca, mely kihagyhatatlan eleme a nagy lezárásnak. 10 körmöm lerágtam értük, annyira izgalmas volt minden héten 10 percet nézni a zseniális pillanataikat. Debra és Hannah McKey közös jelenetei... na jó, megint kezd felforrni az agyvizem ha arra gondolok, szóval inkább hanyagolom ezt is. MI A FASZÉRT KELLETT HANNAH-NAK DEBRÁRA FŐZNIE?? MIÉRT?! Masuka és lánya pillanatai sem voltak elhanyagolhatóak ám, hisz tényleg csak erre van szükségünk az utolsó, eposzi szezonban. És persze Harrison se elhanyagolható, aki most a szokásosnál is több szerephez jutott. Például: Megevett egy csomag jégkrémet és megfájdult a hasa. Az évad legnagyobb rejtélye is megoldásra került, mi szerint Harrison törte el a távirányítót, és galád módra eldugta azt. Feltekerte a sebességet a futópadon és úgy beverte fejét, hogy most valószínűleg a készítők értelmi szintjén áll. Most komolyan, kurva vicces lett az a jelenet, sírvafakadok a röhöségtől, hogy lehetett akkora szart összehozni. :D Hannah McKey pedig a világ legrosszabb anyjának járó díjat is meg fogja kapni hamarosan Argentínában. Mellesleg, mi a faszért nem képes legalább a haját befesteni, vagy egy kúrva szemüveget felvenni, ha az egész kibaszott rendőrség a nyomába van??! Feladom, ez értékelhetetlen. Gratulálok az íróknak. A sok-sok mellettem elrohanó sorozat mellett van, hogy nem veszek észre egy kissé elfeledett, ám annál zseniálisabb példányt. Ez volt a Shield. Nem, nem a szuperhősös és nem a pankrációs. Jézusom, hányszor akarják még ezt a címet felhasználni?! Ez az a példány, amelyik három szálon fut. Farmington körzetének rendőrségét figyelhetjük:
...két járőr mindennapjait a pitiáner bűnözőkkel és gyanús alakokkal ellepett utcákon, ...két nyomozó zseniális ügyeit és módszereit, melyek bármilyen nyomozós sorozatot kenterbe vernek, ...és persze a legfőbb szálon Vic Mackey négy fős osztagának korrupcióval és csalással teli világát, a gengszterektől, dílerektől, drogosoktól és bandáktól hemzsegő területeken. Ez, és még rengeteg elmesélendő történet a Shield. Hogy miben rejlik a sorozat fantasztikussága? Abban, hogy a hét évad remekül fel van építve. Mindennek és mindenkinek konkrét helye és célja van a sztoriban, beleértve a gondosan kiválogatott vendégszereplőket is. A karakterek egytől egyig eltaláltak, és mindenkinek megvan a saját kis története, világa, ami egyedivé teszi. A jellemfejlődések jól ábrázoltak, Michael Chiklis pedig olyan magasszintű alakítást nyújt Vic szerepében, hogy kezdettől fogva szimpatizálhatunk karakterével, mégha egy antihős is. A jól kidolgozott szereplők sorsa bizony fonódik a szezonok alatt, néha olyannyira, hogy a pozitív negatívan, és a negatív karakter pozitívan léphet elő bizonyos helyzetekben. A csattanók lehengerlőek tudnak lenni, és ha ti még nem láttatok reális brutalitást a tévében, itt bőven kaphattok belőle. Nincs itt cenzúra, sem visszafogottság... a valóságban is létezik magas szintű erőszak, és a készítők ezt kiválóan a vászonra tudják álmodni, túlzások nélkül. A hozzám legközelebb álló szereplők Vic Mackey, Curtis Lemansky és Holland (Dutch) Wagenbach voltak. Mindenki személyes okok miatt lett kedvenc, ám ezeket spoilerek nélkül nehéz lenne megfogalmazni. David Aceveda korrekt példája annak, hogy lehet egy kezdetektől szimpatikus karaktert a végére teljesen megutálnom. Shane Vendrell pedig... fogalmazzunk úgy, hogy bár a leg-unszimpatikusabb karakternek is tűnhet, nélküle ez a sorozat nem lenne olyan príma, amilyen. Amit észre lehet venni, hogy a történet fő-fő szála és hangsúlya Vic és Shane kapcsolatán alapul. Kettejük korruptsága és vadsága hajszolja őket egyre mélyebben a mocsokba. Amíg ők együtt dolgoznak, a bajok csak gyülemlenek, hogy tornádóként csapjanak elő a legváratlanabb pillanatokban. Belőlük indul és végződik a történet, a 100%-osan kielégítő és megrázó fináléval. Mondhatni az egyik legjobb sorozatzárás amit a Lost óta képernyőn láttam. Kedvenc évadom egyértelműen az ötödik volt, hiszen szinte minden percét ökölbe szorított kézzel tudtam megnézni, a feszültebbnél feszültebb jelenetek miatt. Erre rátett egy lapáttal Forest Whitaker színészi alakítása, mely a lehető legjobb nemezise volt Vic karakterének. Az évadok között volt némi színvonal ingadozás, hisz a negyedik évad roppant gyengére és unalmasra sikerült, ám az ötödik szezontól a legtökéletesebb minőséget nyújtják. Hibának annyit rónék fel, hogy a két járőr vonalában nem volt elég potenciál, ami meg is látszott abból, hogy a harmadik szezontól kezdve teljesen haszontalanná vált szerepük. Véleményem szerint a Shield-nél nincs jobb zsaru-sorozat. Bátran ajánlom, hiszen minden benne van, ami a tökéletes szórakozáshoz kell. Dutch-nak pedig kijárna egy különálló, nyomozós sorozat. Az szent, hogy nézném. Aki valamennyire is jártas a filmek világában és meghallja az Al Pacino nevet, mire gondol először? Egy színészlegendára. Arra az emberre, aki kisujjából kirázta Michel Corleone, a Keresztapa szerepét. Aki, tehetségét latba vetve, a lehető legjobb bűnöző karaktert volt képes a képernyőre vinni. Számomra Al Pacino a kedvenc színész fogalommal társul. Több mint 70 éves kora ellenére, még ma is meg tud lepni jobbnál jobb filmekkel, melyek koruktól függetlenül magukkal hordozzák azt a jellegzetes hangulatot, amit csak és kizárólag az ő alkotásai tudnak birtokolni. Ő a becsületes nyomozó, az igazi rosszfiú, és a megfontolt megalomániás egy személyben. Sokáig nem értettem miért, ám rögtön szemet szúrt hogy Pacino nem emlegethető egy lapon a többi színésszel. Az átható, laza stílusa, az egyszerű, de tökéletes alakítása az, amivel kisajátítja filmjeit. Amint megjelenik a vásznon, félresöpör mindenkit, akár egy rövid monológgal is, különleges alakításának köszönhetően pedig bármely rossz fiút a kedvenc karakterünkké tud formálni. Na ezt hívják, színészlegendának. A poszt célja, hogy ismertesse kicsit kedvenc színészemet, az általam látott filmjein keresztül.
Első nagyobb alakításában Don Vito Corleone legifjabb fiaként láthattuk, a Keresztapa (1972) című filmben. Bár Marlon Brando letaglózó színészkedésével elrabolta a dráma első felét, Pacino vonala a film vége felé közeledve egyre erőteljesebb hangsúlyt kapott. Coppola remek alkotásában szerezhette meg színészünk a zseniális gengszter jelzőt, kinek sokrétű karaktere mégse volt képes ellenszenvesnek beállítani őt. A film pazar hangulatvilága és összetettsége miatt szememben már-már a művészfilm kategóriát is súrolja, ám abban jómagam is biztos vagyok, hogy a világon készült egyik legjobb kultuszfilmet sikerült akkor elkészíteni. A Keresztapa 2 (1974) már nem állt hozzám ennyire közel, és bár alakításilag az is mestermű, a film maratoni hossza és a történések túlzott elnyújtása miatt, az igazat megvallva nagyon untam. De az mindenképp kiemelendő, hogy itt Pacino már egymaga irányította a művet, és Marlon Brando segítsége nélkül is kulttá tette azt. A trilógia a Keresztapa 3 (1990) darabbal zárult le, mely vegyes reakciókat váltott ki a nézőközönségből, azon belül is inkább negatívakat. Nekem nagyon tetszett ez a rész, mivel kegyetlenül jól alakította a kiöregedett, bölccsé vált vezetőt, és a film is szerintem megállta a helyét a kultikus sorozatban. A befejezés meg több szempontból is elgondolkoztató lett, szóval jobban belegondolva sem értem a kritikusok fanyalgását. A most következő film egy eposzi darab, a lehető legtökéletesebb thriller és dráma keverék amit valaha vászonra álmodtak. Ez pedig a Sebhelyesarcú (1983), mely számomra nem csak egy átlagos alkotás, hanem a személyes kedvencem. Abban, hogy azzá vált, nem csak Brian DePalma zseniális rendezése vagy Oliver Stone fergeteges forgatókönyve segített, hanem Al Pacino kegyetlenül erős, Tony Montana névre hallgató karaktere is. Pacino olyan kiválóan hozza a figurát, hogy vélhetőleg itt volt az a pont, amikor őt a kedvenc színészemnek könyveltem el. A szereplő jellemfejlődését könnyedén, mégis nagyszerűen előadta, olyan atmoszférát teremtve maga körül, mely egy csapásra leejteti a nézők állát. A film nyers erőszaka és nyílt szókimondása miatt sokáig nem tudott befutni, ám évtizedek múltán már a legnagyobb kultuszfilmek között lett emlegetve. Jogosan. A mű az első perctől kezdve elvarázsolt engem, zenéivel méginkább elmélyített durva hangulati világában és a végére már csak annyit vettem észre, hogy nyitott szájjal bámulom a stáblistát. Talán létezik a világon jobb film a Scarface-nél, de ezt állítom a legnagyobb örömmel toplistám első helyére. Amikor egy film színészei között legalább öt nagy nevet találsz, sejtheted hogy a készítők a maximálisra törekedtek. Kevin Spacey, Alan Arkin, Alec Baldwin, Ed Harris és Al Pacino is közreműködött a Glengarry Glen Ross (1992) című tömény drámában. Ez remek mű. A párbeszédek kiválóak, viccesek, végig csavaros tud lenni a történet, és a változatos karaktereknek köszönhetően egy percünk nem lesz unatkozni. Pacino itt is remekel, és bár túl sok ideje nem jut a képernyőre, egyszerűen életre kelti Ricky Roma-t, a nagyra törő ingatlanügynököt. Egy évvel később a színész Brian DePalma új filmjében kapott főszerepet, és ismét egy nagyon eredeti gengszterfilmet sikerült közösen megalkotniuk. Ez lett a Carlito Útja (1993), mely bár nem ért a Sebhelyesarcú nyomdokaiba, ez is a toplistám szerves része. Ami számomra olyan különlegessé teszi ezt a művet, hogy kicsit művészi, de mindvégig pörgős tud maradni, valamint ha jobban megfigyeljük, olyan mintha Tony Montana jellemfejlődését látnánk, visszafelé pörgetve. Sean Penn játéka is rátesz még egy lapáttal, de Al Pacino itt is a lehető legtöbbet hozza ki magából. Talán nem lett olyan átütő siker, mint elődje, de véleményem szerint kihagyhatatlan, ha gengszterfilmekről beszélünk. Ezt követte a Szemtől Szemben (1995) című krimi. Én próbáltam szeretni, de nem igazán sikerült. A Heat szerintem egy átlagos film lett, és a maga kategóriájában sokkal jobbat is láttam már. Elismerem előnyeit és csavaros történetvezetését, de egy esti filmnézésen kívül többet nekem nem nyújtott. Persze lehet rosszkor, nem megfelelő hangulatban tekintettem meg, szóval ki tudja... talán Pacino újabb mesterműve, ami felett átsiklottam, mert elsőre nem fogott meg. Hihetetlen hogy a színész hány olyan munkájával találkozok, amely szerepel a kedvenc filmjeim 10-es listáján. Ez pedig nem más mint a Donnie Brasco (1997) névre hallgató, szintén gengszterfilm. Amikor először megtekintettem nem csak Al Pacino és Johnny Depp mesteri alakítása szúrt nekem szemet (és az előbbi színész új arculata), hanem az is, hogy a film több mint 15 éve készült el. Végig abban a hiszemben néztem, hogy új filmről van szó, mivel nagyon modern módon közelítette meg a témát. A párbeszédek fantasztikusak, a karakterek kiválóan eltaláltak és a film utolsó fél órája gondoskodik arról, hogy egyhamar ne is lehessen azt elfelejteni. Kihagytam volna valamit? Igaz történetet dolgoz fel. Szintén ebben az évben jelent meg az egyik leghíresebb, sokak által elismert, Az Ördög Ügyvédje (1997) című műve is. A film zseniális a maga módján, és gazdagítja a legjobb thrillerek listáját. A színész tehetségét az is alátámasztja, hogy az eddig eljátszott bűnös gengszterek után, magát az ördögöt is képes volt a vászonra vinni. Az egyszerű, ám mégis lebilincselő alakításának és beszédstílusának köszönhetően, a filmtörténelem egyik leghíresebb karakterét sikerült megteremtenie. Egyedül az alkotás utolsó 20 percébe tudnék belekötni, mivel szerintem a befejezést sokkal jobban is el lehetett volna készíteni. A konklúzió már-már a bóvli érzését sugallta, ami negatívum a mű korrektül összerakott első két órája után. Áttértünk a 2000-es évekre, és Pacino ismét nyomozónak állt. Korunk egyik legjobb rendezőjének, Christopher Nolan filmjének kapta meg a főszerepét. Ez lett az Álmatlanság (2002), mely magában hordozza a Nolan-i jellegzetességeket: a komor hangulatot, ám az ennek ellenére zseniálisan csavaros történetvezetést. Nem vitás hogy a rendező legkevésbé ismert művéről beszélünk, ám a krimi műfajban remekül megállja a helyét. Látványvilága gyönyörködtető és néha már-már nyomasztó is. Főszereplője sötét múltja elől menekülne, ám méginkább zordabb lelkiállapotban találja magát, a film első fél órájában megtörtént csattanó hatására. Mindenkinek ajánlom, mivel nem nevezhető átlagos kriminek. Erről pedig Al Pacino és Robin Williams meghökkentő játéka is garanciát ad. Színészünk egy igen kevesek által ismert, hamar a süllyesztőbe került filmjét is sikerült megtekintenem. A 88 Perc (2007) egy pszichiáterről szól, aki halálos fenyegetést kap, miszerint 88 perc múlva ki fogják végezni. A mű ennek megfelelően, Jack Bauer módra halad, és sajátos pörgésével próbál a gyilkos kiléte után járni. Igazságtalanul alulértékelt lett. Bár egyetértek azokkal a kritikákkal, melyek a forgatókönyv lyukasságát és bakijait hangoztatják, véleményem szerint egy átlagos alkotás, ami egy unalmas estén bátran megállja a helyét. Csak a hatalmas elvárásokat kell félrerakni, és már működik is. Listám utolsó és legfrissebb darabjához értem, mely a Született Gengszterek (2012) címre hallgat. Ez a film egyszerűen nagyszerű, és igen hálás vagyok hogy ezzel zárhatom írásomat. A mű ismét a gengszter-Pacinot alkalmazza, ám olyan hangulattal és stílussal, amit még ritkán láthattam filmvásznon. A több mint 70 éves színész még mindig vagányan hozza karakterét, és nagyon megszeretteti a nézőkkel, minden hibája ellenére. A film az idén látott egyik kedvencem, mely bebizonyította hogy a gengszterfilmek még mindig tudnak újat mutatni, konklúziójuk pedig szintén lehet nagyon megható. Christopher Walken és Alan Arkin pedig szintén úgy hozzák karakterüket, mintha csak és kizárólag nekik teremtették volna őket. A fő téma a barátság és az összetartás, egy csipet nosztalgiával megfűszerezve. |
Erről a blogról...
Mint ahogy azt ránézésre meg lehet állapítani, blogunk elsősorban sorozat és filmkritikákkal foglalkozik. Minden előfordulhat ami aktuális vagy akár klasszikus, a mű akkor is szókimondóan és nyersen lesz elemezve, rávilágítva a jó és rossz tulajdonságaira... |