Végéhez érkezett egy újabb év. Az igazat megvallva, amikor tavaly átfutottam az idei kínálatot, joggal kezdtem el aggódni. Alig egy pár cím volt, ami felkeltette az érdeklődésemet. Ez részben annak is köszönhető, hogy az eredeti ötletek csak mégjobban visszaszorulni látszottak, és túl sok folytatás és remake szerepelt a listán. Mégjobban kezdtem aggódni, amikor az év közepére érve konstatáltam, hogy összesen három olyan filmet láttam eddig, amely a lehetséges top10-es listára felkerülhet. Ám most mégis elégedetten ülök itt, mert a második félév olyan magasra tette a mércét, hogy nem kevés alkotás zsúfolódni látszott az említett listára. 2014 erős lett. Persze ne feletkezzünk meg az árnyoldalakról is. A legrosszabb idei filmek, melyeket megtekintettem: A Csodálatos Pókember 2 nevű cellulóz foshalmaz, a Hogyan rohanj a veszTEDbe című humor-megerőszakolósdi, és a botrányos Távozz tőlem sátán nevű horror-krimi, ami mindkét műfajban hatalmas bukás. Voltak szimplán olyan filmek is, melyeket nagyon vártam, ám a csalódás leírhatatlan lett. Ilyen volt az Interstellar, melyről már megfogalmaztam véleményem utóbbi írásomban. Vagy a Galaxis Őrzői, mely túlértékelt mivolta mellett a G.I. Joe vagy egy Transformers filmek sorába illene bele. És ne feletkezzünk meg a trehányan összetákolt Lucy-ról se. Az idei év legnagyobb WTF-je pedig egyértelműen az Under the Skin volt... csak nézzétek meg és megértitek. 17 alkalommal voltam moziban, és összesen 106 filmet tekintettem meg 2014-ben, ami jóval kevesebb mint amennyit tavaly, vagy azelőtt. Érdekes volt megfigyelni, hogyan változott az ízlésem, és hogy mennyivel jobban szelektálom ki a választott műveket.
Következzék most az összesítő listám, majd a 12 idei kedvencem, zárásul pedig az idei 10 favorizált sorozatom.
0 Comments
Bevallom, sokat gondolkoztam hogy kezdhetnék neki kritikámnak. Hogy kezdjem-e el valami szép és terjedelmes bevezetővel, ami leírta volna az utóbbi hét évad során Dexter és az én kapcsolatomat. Amiben végül is ecsetelhettem volna, hogy jobbnál jobb évadokat kaptunk, egészen a 7. évad közepéig. Írhattam volna, hogy a sorozat történelmet alkotott, és a címére örökké emlékezni fogunk. De álljunk meg egy percre: Megérdemli ez a sorozat, hogy az utolsó évadáról szóló kritikában egy jó szót is szóljak róla? Tényleg kiérdemelte, hogy egy lapon emlegessem olyan remekművekkel, mint a Lost vagy a Breaking Bad? Hogy szépen fogalmazzam meg magam... BASZÓDJANAK MEG. Előre is elnézést kérek a nyelvezet miatt. Nem, ez valóban nem lesz olyan kritika mint a megszokott, és megértem ha sokan mégcsak kritikának se fogják titulálni, pusztán trágár szavak összekapcsolásának. De ez van... a sorozat utolsó szezonja egy hulladék szar lett.
Hjaaaj, na hol is kezdjem... Pozitívumok. Ha láttátok, valószínű hogy ti is elgondolkoztatok most, hogy mégis mire gondolok ezen címszó alatt. Nos, az első epizód az évadból egész jó volt. Nem volt túl nagy dobás, de hat pontot bőven megadtam volna neki a tízből. Látszólag érdekes karaktert hoztak a képernyőre, Dr. Evelin Vogel-t a pszichológust, aki Dextert úgymond gyerekkorában mentorálta gyilkos hajlamaiban. Waóó, milyen jól hangzik ez, ugye? Rá kicsivel később visszatérek. Egyéb pozitívum nem volt, hacsak nem vesszük azt annak, hogy az évad utolsó részein már jobban röhögtem mint egy aktuális sitcom epizódjain. Ezzel ki is fullad, hogy miért kapta meg azt az 1 darab, gradiózus pontot az évad. Bravó. Ha a lezárás minőségének tudatában leszek, el sem kezdem a sorozatot. Egyszerűen nem éri meg, mert a színvonalromlás durvább még az Supernatural-énál is. Egy olyan szériát, mely majdhogynem tökéletességet nyújtott a 4. évadban, így elrontani még most sem értem hogy volt lehetséges. Fogták a karaktert és a jól felépített univerzumot. Ráfosott egyet a showrunner, majd az írógárda jól belenyomkotta abba és le is hányta, aztán a Showtime fejesei is leköpködték a művet, és a végén a színészgárdára bízták azt, akik pedig undorodva gyorsan lepasszolták azt nekünk, nézőknek. Rajongóknak. Többnyire volt rajongóknak. Valószínűleg így készülhetett ez a pokolian unalmas, gagyi, ponyvaszerű, fárasztó, idegesítő, lejárt szavatosságú maszlag, mely világszerte szinte csak és kizárólag felháborodást keltett. Hát még ha összehasonlítanánk a Breaking Bad most futó szezonjával, de nyugi... arra is sor fog kerülni talán egyszer. Bár még egy jó darabig nem szívesen látom a két címet egymás mellett, hisz ez olyan mintha egy sztómát hasonlítanánk életünk legszebb napjához. Szóval visszakanyarodva: a történet több sebből vérzik, mint az összes ZS kategóriás horrorfilm együttvéve. Olyan szintű logikai buktákkal van teletűzdelve az egész szezon, hogy egy pár hónapos, szellemileg hátrányos helyzetű, vak csecsemőnek is szemet szúrna! Most komolyan basszátok meg... senkinek azon a kibaszott Miami rendőrségen nem tűnik fel, hogy akárhányszor meghal valaki, aki után nyomoznak, mindig, de mindig köze van Dexter-hez???? Senki nem gondolt még bele, Dexter mi a halál faszáért lép le munkaideje közepén, és hagyja Masukára az összes megmaradt dolgát??? Senki egy büdös szót nem szól arra, hogy LaGuerta pont azután hal meg, miután Dexter ellen ad elfogató parancsot???!! Quinn tényleg ekkora kretén faszkalap, hogy totálisan elfelejtette, hogy az ötödik évadban konkrétan NYOMOZOTT Dexter után, és még bizonyítékokat is talált??! Mindenki abban a tetves épületben csak mosolyogva néz, még akkor is amikor a főszereplő egy sorozatgyilkossal, Hannah McKay-jel kezd el járni???! Ezek tényleg mentális agyfaszrákban szenvedő karakterek, vagy komolyan egy csöppet sem gyanús nekik hogy egy kivelbaszott gyilkos dolgozik náluk? Az egész évadban... semmi. De semmi nem történt. Dexter egy kifordított balfasz nyomorék volt, aki csak enyelegni tudott 12 epizódon keresztül. Hogy az utolsó epizód megmentette-e? Haahaahaahaa. Dr. Evelin Vogel tenyérbemászó, kidolgozatlan karakterét két lábbal rúgtam volna le a képernyőről. Borzasztó volt, ahányszor csak felütötte a fejét a képernyőn, márpedig igen gyakran felütötte. Zach, vagy ki a fasz karaktere szintén, ám az méginkább röhejessé tette a szériát. Most komolyan... legalább olyat válasszanak a szerepre, aki egy általános iskolás szintjén tud színészkedni!!! Az a szerencsétlen gyökér egy másodpercig nem tudott hitelest nyújtani. Ám ugyanez elmondható az évad főellenségéről, Saxton-ról is. Veszélyeztetettségi szint nulla, kábé egy hajléktalan egy műanyag flakonnal ki tudná oltani az életét. És hogy mennyire pszichopata? Kábé úgy néz ki, mint aki szabadidejében pedofil dolgokra elégíti ki magát. Pfúj. Hát ezt komolyan meg kéne tapsolni, hisz ilyen fos karaktereket rég láthattunk egy képernyőn. De ki is hagytam a személyes kedvencemet, Hanna McKey-t. A kurvát. Hogy miért hagytam ki? Annak nem lesz jó vége ha most az ő elemzésébe is belekezdek, mert ekkora gyűlölettel soha, de soha nem voltam még szereplő iránt. Egyszerűen, nem. Az egész karakter a Dexter című sorozat szembepisálása. Ha jobban belegondolunk, az egész évadot mondhatni ő kúrta szét, úgy ahogy van. Ki kell emelnem a fantasztikus szálakat is, melyek közül a legjobbak egyértelműek a következőek voltak: Joey Quinn és Dexter bébiszittere szerelmi románca, mely kihagyhatatlan eleme a nagy lezárásnak. 10 körmöm lerágtam értük, annyira izgalmas volt minden héten 10 percet nézni a zseniális pillanataikat. Debra és Hannah McKey közös jelenetei... na jó, megint kezd felforrni az agyvizem ha arra gondolok, szóval inkább hanyagolom ezt is. MI A FASZÉRT KELLETT HANNAH-NAK DEBRÁRA FŐZNIE?? MIÉRT?! Masuka és lánya pillanatai sem voltak elhanyagolhatóak ám, hisz tényleg csak erre van szükségünk az utolsó, eposzi szezonban. És persze Harrison se elhanyagolható, aki most a szokásosnál is több szerephez jutott. Például: Megevett egy csomag jégkrémet és megfájdult a hasa. Az évad legnagyobb rejtélye is megoldásra került, mi szerint Harrison törte el a távirányítót, és galád módra eldugta azt. Feltekerte a sebességet a futópadon és úgy beverte fejét, hogy most valószínűleg a készítők értelmi szintjén áll. Most komolyan, kurva vicces lett az a jelenet, sírvafakadok a röhöségtől, hogy lehetett akkora szart összehozni. :D Hannah McKey pedig a világ legrosszabb anyjának járó díjat is meg fogja kapni hamarosan Argentínában. Mellesleg, mi a faszért nem képes legalább a haját befesteni, vagy egy kúrva szemüveget felvenni, ha az egész kibaszott rendőrség a nyomába van??! Feladom, ez értékelhetetlen. Gratulálok az íróknak. Milyen a jó lezárás? Ritka és nagyon nehezen eltalálható. Szerencsére vannak kivételek, és éppen ezek azon példányok, melyekre kapásból rávághatnánk a 10 pontot. A tovább mögött található a Series Situation listája az általam 10 legjobbnak titulált szezonzárásról. Hatalmas spoilerek következnek!
A Homeland összességében egy olyan sorozat, melyet akár egy egész estés filmben is el lehetett volna mesélni. Történetét akármelyik hollywood-i rendező a markába vehetné, és egy izgalommal teli akcióthrillert vihetne a vászonra. Egy dolgot viszont nem tudnának utána csinálni, és pont ebben rejlik a sorozat legnagyobb erőssége. A dráma az, ami a Homeland-et erősíti és kiemelkedővé teszi a sok sablonos thrillerrel szemben. Az első évad magasra állította a mércét, és sok rajongó jogosan tehette fel a kérdést: lehet-e - és ha igen - merre lehetne továbbvinni a szériát? Már a kezdő epizódban is beigazolódott, hogy maradt még szufla a Homeland-ben, nem is kevés. Ha az első évad esetleg nem rántott volna be valakit, a második biztosra állíthatom, hogy még a szigorúbb nézőket is lekenyerezi. Két főszereplőnk teljesen új irányba haladt el, és a különböző környezet mindkettőjüknek jót tett. A legszembetűnőbb változás, hogy óriásit mertek lépni. Rögtön az első pár epizódban fény derült Brody kilétére, ami felbolygatta a teljes főszálat, és egy új, az eddigieknél is feszültebbet kreált. A dráma tehát már inkább Brody-ra éleződött ki, melynek tetőpontja az ötödik epizódban következett be. Merem állítani, hogy a sorozat eddigi legjobb epizódja volt az. Innentől kezdve megváltoztak a karakterek prioritásai is. Kevesebb Carrie-t kaptunk, ám ezzel a mellékszereplőkre több idő jutott. Saul-t például teljesen megkedveltették velem, pedig az első évadban majdhogynem jelentéktelen szerepet kapott. A CIA vonala is az eddiginél erősebbre sikerült, hiszen főbb szereplőinknek már a korrupcióval is számolniuk kellett. Íme a tökéletes példa arra, hogyan kell egy ilyen sorozatot folytatni. Persze negatívumok is akadtak, ám nem olyan ördöngős számban, ahogy azt az internet felajzott kritikusai bemutatták. Amivel teljes mértékben egyet kell értenem, hogy Dana szerelmi, tragikusnak szánt vonala szó szerint röhejesre sikerült. Most őszintén... kit tud érdekelni egy tinédzser dillemája, miközben a további szálakon egy óriási konspiráció folyik?! Legalább megtanulhattuk, hogy akármilyen súlyos a helyzet, SENKI NEM IHATJA MEG DANA TEJÉT! Ezen kívül akadt pár logikai baki is, de egyértelműen látszott, hogy a cselekmény immár a fináléban bekövetkező csattanóra lett kiélezve. Engem meglepett a lezárás, és tényleg erre volt szükség ahhoz, hogy átléphessünk a Homeland harmadik felvonásába. Az ötlet a folytatáshoz kiváló, már csak meg kell tanulniuk a készítőknek, hogy a csúcson kell abbahagyni. Ha rajtam múlna, a harmadik szezonnal zárnék le mindent. Nem tette jót a történetnek a vontatottság, amit egy esetleges negyedik évad kínálna, és nem is nagyon tudom elképzelni, mi újat tudnának még az amúgy nagyszerű alapötletből kihozni.
Nem akarok túlzottan áradozni, hiszen az utóbbi hat évad kritikájában már minden lényegeset elmondtam, de a Dexter az évtized egyik legmerészebb vállalkozása volt. A szerethető sorozatgyilkos, kinek életét morbid humorral tálalták, egy teljesen új hangulatot hozott magával. Leginkább ez nyűgözte le a nézőket olyannyira, hogy ma már világszerte is közrajongásnak örvend Bay Harbour-i mészárosunk története. Az előző szezon egy jókora csattanóval zárult, mely után igazi kínszenvedésnek tűnt még 9-10 hónapot várni az új epizódokért. Megérte a várakozás? Nem. A hetedik évad sajnálatos módon alulszárnyalta a számomra leggyengébbnek titulált, másodikat is. Kezdjük rögtön a legelején, spoileresen. Bár én inkább számítottam arra, hogy Debra ultimátumot ad Dexternek, még viszonylag könnyen el tudtam fogadni azt a tényt, hogy megpróbálja kiszorítani belőle rossz szokásait. Az első pár epizód egészen klassz lett, mivel a rengeteg új szálon kívül növelték a csattanók számát is. Főszereplőnknek nem csak Debrával kellett lelki harcot hívnia, de nyomában volt még egy ukrán maffiafőnök is, egy dühös ex-vérelemzőtanonc és maga LaGuerta is, aki egyre inkább kíváncsiskodott a Bay Harbour-i mészáros ügyének kapcsán. A kezdő négy epizód nagyon el lett találva a maga módján, ám utána észrevehettünk két szokatlanul furcsa dolgot. Az egyik, hogy már nem Dexter Morgan karakterét láthattuk a képernyőn, csak az első évadban felvázolt személyiségnek egy aprócska töredékét. Ez a Dexter egy balfasz volt. Ez a személy már nem ügyelt többé a részletekre, hanem a lehető legkockázatosabb helyeken ölt, mint például egy teljesen bekamerázott repülőtéren, vagy éppenséggel egy parkban kapta el az áldozatát, és injekciózta be tömegek láttára. Mindezt úgy, hogy az eddigi évadokban minden négyzetcentimétert alaposan befóliázott, nehogy akár egy vércseppet is hagyjon maga mögött, valamint áldozatait kizárólag hosszas megfigyelés után, éjjel kapta el. Arról nem is beszélve, hogy szerencsétlen húga mindeközben tisztára akarta őt mosni. Főszereplőnk már nem profiként végezte bűnös hobbiját, hanem inkább mint egy kisgyerek, aki éppen a játékautójával játszik. A másik furcsa dolog, hogy a felvázolt szálak sorra kezdtek elbukni az ötödik epizód környékén. A mérhetetlenül izgalmas maffia-vonalat elvágták, pedig abban lett volna az évad legtöbb potenciálja. Ami végképp felháborított, hogy mit kaptunk helyette: egy nulla közös kémiával rendelkező, idegesítően sok időt elvevő, kizárólag időhúzásra kitalált szerelmi szálat. Persze meg lehetett volna ezt jól is oldani, de látni, hogy sorozatgyilkosunk a legnagyobb veszélyek közepette éppen a barátnőjével romantikázik, leszarva azt, hogy Debra éppen az ő nevét akarja tisztára mosni... na ez nem kicsit verte ki nálam a biztosítékot. Innentől kezdve borult az egész sorozat. Gyalázatos epizódok következtek, melyek tetőfoka a 11. epizódban csúcsosodott ki, amikor ugyanis Dexter magára vonta a Miami rendőrség figyelmét, majd hagyta hogy áldozata elússzon. Mit tett utána? Hazament karácsonyozni a kisfiával és barátnőjével, mintha mi se történt volna. Logikus, nem? Az évadzáró már egy halvány fokkal jobb lett, bár a végső csattanó nem sokat javított az összképen. A szezonban az egyetlen kiemelendő dolog Jennifer Carpenter alakítása volt, hiszen remekül hozta Debra Morgan lelki válságban szenvedő karakterét. Hét évad után látszik, hogy a készítők már nem igazán tudnak mit kezdeni az alaphelyzettel. Remélem az utolsó évad jön, és ha igen, még utoljára jól odateszik magukat.
Úgy gondolom kijelenthetem, hogy idén eljön az a bizonyos sorozat-holokauszt. Ha jobban megfigyelitek, minden most futó kedvencem, azaz a még élő és lélegző sorozat a végét járja. Részben támogatom a lezárás / kasza utáni befejezés ötletét, mégis feltenném magamban a kérdést: jó ez így? Abból a szempontból egészen biztos, hogy a színvonalromlást egy az egyben elkerülnénk, vagy simán leredukálnánk a már-már vergődő sorozat hosszát. Ez hatványozottan igaz a Dexter esetében. Kérem, csak abból ne legyen több évad, hisz már az előző is minden eddiginél trébb lett, kaszálni meg nem lenne szívem Dexter Morgan kalandjait. De ott van az érme másik oldala is, mivel ezek a kedvenceim. És ha mind egy szálig kihullanak, mit fogok én nézni? Hol lesznek akkor az ilyen sok időt megélt, színvonalas sorozatok? Az utóbbi években (tisztelet a kivételnek) nagyon nem sikerült tartós újoncot bevezetni. Kaptunk sok-sok ígéretes sorozatot, de az vagy szar lett (Revolution), vagy simán elkaszálták (Awake). Ha ilyen arányok lesznek ősszel is, hamar búcsút inthetünk majd a minőségi televíziózásnak.
Na de nézzük kiktől búcsúzunk a 2013-as év folyamán... E hét szombaton láthatjuk a Bishop Horrorcirkusz, azaz a Fringe utolsó, dupla epizódját. Mit ne mondjak, akármennyire is sikerült gyengén a negyedik évad, és akármennyire is volt furcsa az ötödik, hiányozni fog. Érzem hogy valami nagy dobásra készülnek, mint a Lost esetében, szóval még mindig nem adtam fel a reményt bennük. Persze az ötödik szezon óriási logikai buktatói zavaró tényezők, de ki nem szarja már le... én a tökéletes első három évadra fogok emlékezni. Májusban is egy óriási kedvencemtől kellesz majd megszabadulnom, ami tuti nem marad érzelemmentes. Ez pedig a The Office, ami mindig is a kedvenc sitcomom volt. Azt tudni kell, hogy én nem szeretem a sitcomokat, sőt, az aláröhögéstől egyenesen a hidegrázás kerülget. De az Office... minden epizódján sikeresen szarráröhögtem magam, mert olyan zseniálisan meg voltak írva benne a karakterek és monológok. Komolyan mondom, még a Jóbarátok sem birtokolt ennyi különböző egyéniséget és brilliánsan megvalósított szereplőt. Az pedig, hogy a főszál végig mozgásban volt, az is elismerést érdemel. Tuti még ezerszer újra fogom nézni, de nem volt annál jobb érzés, hogy az utóbbi években tizesével daráltam az új epizódokat. Valahol nyár végén egyenesen két kedvencem is véget ér, köztük pedig a Lost utáni number one favoritom is, a Breaking Bad. Baszki, körülbelül fél éve ismerem, mégis olyan közel került hozzám, mintha az elejétől követtem volna. Nos, a Totál Szí... azaz inkább maradjunk a Breaking Bad-nél, tényleg egy 10 pontos széria. Nem szépítek semmin, ez az a sorozat, amelyben minden a helyén van, és minden tökéletes. Hasonlóan érzem most magam, mint a Lost-nál. Most se találok erre szavakat. Mindegy is, baszottul fog hiányozni és kész. Színvonalromlás meg nem volt! A másik fináléjelölt a Dexter. Bár még nem 100% a lezárás, de Jennifer Carpenter múltkor azt írta a twitterjén, hogy egészen biztos a nyolcadik évad fináléja. Én mindenesetre várom hogy befejezzék. Kín lenne nézni, ahogy a színvonal lesüllyed további évadok kockázatában. Persze még mindig nagyon bírom a Miami rendőrség kalandjait, szóval egyértelműen a toplistám első öt sorozata mellett fog landolni. Egyéb finálékra és finálé-lehetőségekre lehet számítani például a The Killing esetében is, melynek a harmadik évadát is csak sok-sok unsztolásra támasztották fel. Talán a Homeland is véget ér, mivel a készítők is jól tudják, hogy egy negyedik szezon szinte garantált színvonalcsökkenéssel járna. A most futó legjobb rajzfilm, a Futurama sincs biztonságban, mivel a Comedy Central általában januárban szokta elhíresztelni az új évadok berendeléseit, de eddig semmi hír efféle tervekről. Na, ha ezek közül minden kiesik, akkor ez az év teljességgel nevezhető sorozat-holokausztnak. Sőt mi több, nem maradana semmi amit igazán szeretek. Game of Thrones? Supernatural? The Walking Dead? South Park? Ugyan kérem... ezek valami gyökeresen romlandóak. A 2012/2013-as szezon rengeteg új, és érdekfeszítő sorozattal kecsegtetett. Ezek közül a legvártabb egyértelműen a Revolution volt. Hogy miért? Először is, egy poszt-apokaliptikus thriller, melynek alaptörténete olyan sok rejtélynek és filozofikus kérdésnek adhatott utat, melyek bármely Lost rajongót magukkal rántanának. Másodszor, az előzetes rögtön megfogott. Nagyon jól ötvözték benne a modern kort és a kőkorszakot, úgy, hogy végig élethű tudott maradni, a röhejesség leghalványabb szikrája nélkül. Harmadszor, a készítők nevének megtudása után ez lett a legvártabb idei sorozatom. Eric Kripke az, aki a Supernatural első öt évadát feszültté, és fergetegessé tette. JJ. Abrams elhozta nekünk a Lost első évadait, aztán megajándékozott minket a most futó egyik legjobb sorozattal, a Fringe-el. Rendezőnek pedig odarakták Jon Favreau-t, aki a híres neves Vasember című filmet készítette, Hollywood futószallagaira. Ezt elbaszni lehetetlen. – gondoltam naivan. Végül eljött a szeptember, és megjelent a pilot epizód. Ott ültem szótlanul, és tágra nyílt szemekkel néztem főszereplőnket, ahogy vidáman indul útnak mostohaanyjával, és egy AC/DC-s pólós kövér fickóval, hogy megtalálják rég elfeledett nagybácsikáját, Miles bácsit. A tervük, hogy visszaszerezzék Charlie kisöccsét, akit elvitt a csúnya-gonosz milícia, kiknek egyetlen céljuk az oktalan kegyetlenség. Öööö… nem. Nem, nem és nem. Ez nem elég poszt-apokaliptikus, még annyira se thriller, leginkább a Disney szombat reggeli animációs blokkjába illene, annyira családbarát. Az egyetlen dolog, ami remekül átérződött a képernyőn, az az égetett műanyag illatú high-concept szag. Nos igen, ezt elb*szták.
A cselekmény… A folytatásosság csak halványan ütötte fel az orrát a képernyőn, leginkább a minden héten új dologgal szembesülős módszert alkalmazták. Ezzel nem is lett volna gond, ha nem ilyen szerencsétlenül oldották volna meg ezeket. A forgatókönyv totál átgondolatlan, és ez talán annak köszönhető, hogy minden korosztályt meg akartak vele célozni. Mikor tanulják már meg, hogy sosem lesz olyan film vagy sorozat, ami mindenkinek egyaránt tetszeni fog? Ennek köszönhetően a cselekmény kis lépésekben haladt, és inkább fecsérelték az időt a fölösleges vendégszereplők, valamint komikus helyzetek bemutatására, mint magára a fő rejtélyre. A karakterek bemutatása (bár szerintem inkább időhúzás) céljából rövidke flashback-ekkel fűszerezték meg az epizódokat, és itt ütötte fel az orrát az is, hogy sorozatunk karaktercentrikus szeretne lenni. Bevallom, nekem a visszatekintések bejöttek. Bár csak ezekben, de itt érződött igazán, hogy többek között egy drámasorozatot nézek. Némelyik még egész meghatóra is sikeredett, ami nagy szó, mivel nagyon klisés karakterekkel dolgoztak. Itt tűnt fel, hogy minimálisan is, de JJ. Abrams közreműködött a sorozat készítésében. A karakterek… Néhány szereplő bemutatását sikerült eltalálniuk, de volt olyan is, hogy totál katasztrófa lett a végeredmény. A főszereplőre rögtön az utóbbi jellemző. Charlie… ez a lány a sorozat legnagyobb negatívuma. Ha eltekintünk attól hogy komplett beszámíthatatlan, nehéz felfogású, és egy álomvilágban él, még mindig ott van az, hogy minden egyes lépésével csak nagyobb szarba keveri a társaságot. Ez a lány annyira, de annyira abnormálisan viselkedett, hogy azt egyenesen rossz volt nézni! Hogy őszinte legyek, végig a milíciának drukkoltam, hogy öljék már meg végre. Ha már nála tartunk, Tracy Spiridakos az egyik legrosszabb színésznő, akit a Twilight óta láttam! Nem viccelek ha azt mondom, ennek a csajnak lövése sincs arról, mi a szerepe ebben a sorozatban. Az pedig hogy mi a színészkedés, javaslott lenne elmagyarázni neki! Uncle Miles… az ő karaktere már viszonylag alaposan kidolgozott volt, és a sok szereplő közül én egyedül ővele tudtam azonosulni. Na ő az igazi faszagyerek, aki ért az épeszűek, és a hülyék nyelvén is. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen ha valaki látta az Alkonyat-ot, abban is pont egy tehetségtelen, abnormális lányra kellett vigyáznia. Miles flegmasága volt az, ami bizonyos öniróniát hozott a sorozatba, és ha ez nem lett volna, talán már az első epizód után rányomtam volna a kaszát. Gustavo… vagyis Captain Tom Neville... Őt állították be a sorozat egyik főgonoszának, anélkül hogy bármit is megmutattak volna a jelleméből. Bár egy visszatekintést kapott, sosem tudhattuk meg miért gonosz, és mi motiválja őt. Tipikusan mint a mesékben! A semmis karaktert a Breaking Bad-ből ismert színészünk látszólag próbálta jól előadni, de ha pocsék a forgatókönyv, azon még Emmy-díjas színészek sem segíthetnek. A többiek… egytől egyig sablonos, papírmasé figurák, kik közül akadtak jobbak és rosszabbak. Egyikőjük sem éri meg igazából a fáradságot, hogy akár egy mondatot áldozzak rá. A hangulat és a többi… Nos, a Revolution, bár papíron egy poszt-apokaliptikus thriller, én leginkább valahova a családi és a vígjáték kategória közé sorolnám. A hangulata ijesztően könnyed, amire rátesz egy lapáttal, hogy karaktereink is gondtalanul sétálgatnak fel alá a képernyőn. A látvány, és az egész tájmegvalósítás szerintem nagyon jól sikerült, és mindössze ebben merült ki, hogy milyen súlyos a helyzet kétezervalamennyiben, az elsötétülés után. A drámai vonalakon itt-ott sikerült jót is alkotniuk, kivéve ugyebár a főszereplő esetében. A csattanók messziről is jól láthatóak voltak, egyedül a „Now you need me..” végződés tetszett, az is Elizabeth Mitchell-nek köszönhetően. A sorozat ezen felül hemzseg a hibáktól és az ostobaságoktól… ezeket összegyűjthettem volna úgy, mint anno a Walking Dead második évadának esetében, de rájöttem hogy egyhamar nem érnék annak az írásnak a végére. Bár a Revolution nem olyan rossz mint a Falling Skies, a sorozatok mélypontja, kísértetiesen emlékeztetett rá egy-két jelenetben. Nem volt teljesen pocsék, akadtak benne jobb momentumok is, de ha már egy kicsit szar is, én nem kérek belőle. Kasza. Hol is kezdjem… Adott egy kiváló alapötlet, miszerint egy csoport hajóútra kel, majd egy külvilágban véghezmenő balesetnek köszönhetően világunk élőhelyei megsemmisülnek. Nincs szárazföld, nincs talaj az emberek lába alatt, csak két tucat ember maradt, meg egy hajó. Ebből adódik az, hogy a sorozat olyan erősen ráépíthet a karakterek bemutatására és jellemfejlődésére, mint annak idején a Lost, amivel lehet egy kis hasonlóságot találni. Tegyük folytatásossá, rakjunk bele kisebb-nagyobb rejtélyeket, konfliktusokat és sötét titkokat. Mivel sorozatunk spanyol, így még a kaszától sem kell félnie, hiszen az európai szériák nem vesznek el úgy a süllyesztőben, mint Amerikában. Miután jó csatornához került, megkapta az egész évados berendelést, és kiváló büdzsét, már csak hátra kell dőlnünk és néznünk a tökéletes végeredményt. Várjunk csak… de mi van ha mindezek ellenére is pocsék végeredményt kapunk? Mit ronthattunk így el? Nos, nem kell vaknak lenni ahhoz, hogy lássuk mi baszta el ennyire az El Barco című sorozatot. A SZAPPAN.
Tulajdonképpen semmi probléma nincs azzal, ha egy szériában van szerelmi szál. Sőt, néhol fel is dobhatja azt, hiszen addig is hasznosan töltik ki a játékidőt, ezzel is hozzájárulva a szereplők jellemfejlődéséhez. Mit ne mondjak, együtt drukkoltam annak idején Jimnek és Pamnek az Office-ból, hogy sikerüljön végre összejönniük. Jól esett látni, ahogy Peter és Olivia egyre csak közeledett egymáshoz, a Fringe első évadai alatt. Meghatott, amikor Dexter lelki társára lelt Lumen-ben. Érdeklődve követtem végig, hogyan alakul a Lost párjainak élete. Hogy ezekben miért volt jó hatással a romantika? Mert jól volt megoldva és mértékkel. Ezt leszámítva az Office sitcom maradt, a Fringe, a Dexter és a Lost pedig maradt ugyanúgy thriller, a legjobbik fajtából. Na most probléma akkor van, amikor már a jó ízlés határait feszegetik, és átlépik a határt. Pontosan ez történt az El Barco-ban is. Adott volt egy olyan alapötlet, amit szinte bárkinek el lehetett volna adni, erre úgy döntöttek a készítők, hogy beleraknak egy kis szappant is. A baj csak az, hogy sikerült az egész szappant beleejteniük. Így vált a sorozat thriller-éle holmi közönséges nyálas történetté. A két tucat megismert szereplőt rögtön párokba akarták osztani, és már az első epizódok alatt elkezdték ezt a tervet véghezvinni. Még ezzel se lenne akkora gond, de kifejezetten irritált, hogy a 80 perces epizódokból 60-at színtiszta csöpögés tett ki, míg a másik 20-ban egy igen jó thrillert fedezhettünk fel, rengeteg rejtéllyel és kalanddal. Ha nem estek volna át a ló túloldalára, nem kaszáltam volna el az El Barco-t 5 epizód után, sőt, talán a kedvenceimmel is egy listában is lenne. De ebből - amikor elénk raknak egy óriási csavart, és várnánk az izgalmas folytatást, de helyette egy „fontosabb prioritású” szerelmi szálat kapunk - na ebből én köszönöm, nem kérek. Persze biztos vannak és lesznek is olyanok, akik imádni fogják ezt. Valószínűleg azok, akik már ráuntak a Barátok Közt egyhangú sémájára, de még túl távolinak találják a komolyabb hangvételű, Lost-szerű sorozatokat. Én úgy gondolom, ennyire nem kéne két műfajt vegyíteni. Mivel a thiller és a szappanopera nagyon távol áll egymástól, kizárt hogy ezt anélkül meg lehetne valósítani, hogy totál butának tűnne az egész. És ez nagy kár, mert a Bárkában lett volna potenciál. Nem is kevés! Mi értelme van a horrorfilmeknek? Mi az a tényező, ami miatt sokak a kedvenceiknek tartják az ilyen jellegű filmeket, és mi az, ami miatt néhányan egyenesen gyűlölik? Bár őszintén megvallva, hozzám mindig is a thriller állt közelebb, elismerem, hogy a horror is ugyanúgy lehet szórakoztató. A fő probléma inkább az, hogy a műfaj egy óriási metamorfózison ment keresztül az utóbbi évtizedekben. Azt amit Ridley Scott felvázolt a Nyolcadik Utas a Halál című filmjében, mára már keresve sem találhatjuk meg, maximum néhány, kevésbé híres műben. Az évek alatt kizárólag a brutalitásra és a hatásvadász jelenetekre mentek rá a készítők, ezzel kiszorítva a történetekben rejlő potenciált és intelligenciát. Ha most bemész a moziba, és jegyet váltasz egy újonnan kijött horrorra, valószínű, hogy költségvetésileg alacsony lesz, talán kézikamerás is, 3 dimenziós az arcodba vágódó hatásvadász elemek kedvéért és lesz benne pár eyecandy, hogy a férfi nézők figyelmét is elvonják a történet butaságairól. Vélhetőleg ízléstelen is lesz, hiszen hol van már az az időszak, amikor elég volt pusztán a gonosz jelenlétével félelmet kelteni a nézőkben. A brutalitás sem lesz elhanyagolható, mivel 18-as karikával már minden a mozikba kerülhet, legyen benne kínzás, nemi erőszak, sok-sok vér és halál. Ennyi a film maga. Ilyen erővel már rögtön el is lehetne törölni a horror jelzőt, és rögtön az alműfajára, a slasher-re váltani. Közel egy évvel ezelőtt ütötte fel az orrát egy új sorozat, mely az American Horror Story címet kapta. Mivel már a címéből is jól kivehető volt a műfaj, inkább hanyagoltam a megtekintését, és raktam be abba a listába, amiben a „majd-egyszer-megtekintős” szériák vannak. Ahogy telt az idő, egyre több pozitív kritikát kapott, és ez nekem is meghozta a kedvem az elkezdéséhez. Nna, két Dexter rész között gondoltam belefér egy 12 részes minisorozat, melynek még az évadjai sem kötődnek egymáshoz. Bevallom megleptek, mivel az összhatás elnyerte a tetszésemet. Nem azt mondom, hogy az imént felsorolt elemek nem hemzsegtek a műben, mivel akadt belőlük rendesen, de a készítők mégis intelligensé tudták tenni ezt az egészet. A módszerük, hogy a karakterek szemszögéből mutatják be az eseményeket, de úgy, hogy nem csak kívülről láttuk rajtuk a félelmet, hanem a lelki világukat is megismerhettük. Ezt leszámítva az AHS egy tipikus, klisés horrorcsomag lenne, sok-sok sablonos figurával, szellemekkel, gyilkosokkal, és paranormális jelenségekkel. Furcsa mód, ezek ellenére sem fogyott ki a szufla, mivel minden epizódban úgy vágták a nézőhöz a csattanókat, mint Jason Vorhees a csákányt. A klisétenger közepette a történet is folyamatosan haladt, és megismerhettünk rengeteg érdekes karaktert. Ha a karakterek meglepő sokszínűségén túltesszük magunkat, a színészi alakítást is megfigyelhetjük, ami szintén zseniálisra sikeredett. Le a kalappal, hogy az idősebb korosztályból való színészek is olyan élethűen hozzák a figurájukat, hogy arra panaszunk nem lehetett. A hangulat intenzív lett és nyomasztó, de ez teljesen rendben van egy horror-sorozatnál. Minden epizódnak megvolt a maga feelingje, és halványan emlékeztetett arra, hogy milyen remek horror-sztorik készültek évtizedekkel korábban, a slasher megjelenése előtt. A sorozat látványos volt, operatőrileg is teljesen eltalált, a zenéért pedig külön pacsi, mivel kegyetlenül illett a képernyőn látható képsorokhoz. Ellene szóljon, hogy filozófia nem volt benne, és sokszor a ló másik oldalára estek a túlzásokkal, és a folyamatos cliffhanger-adagolással. Ezt leszámítva kicsit még simíthattak volna a karakterek közötti kémián. Az utolsó epizód szerintem teljesen fölösleges volt, mivel már az azelőtti részben elérték a katarzist, amit nehéz lett volna még valamivel überelni. Az American Horror Story egy átlagos horror-történet – nem hagysz ki sok mindent, ha mellőzöd, de jól elszórakoztat, ha belevágsz. Mivel a horror műfaj már az utolsókat rúgja, meg kell becsülni az ilyet is. Talán 20 évvel ezelőtt átlagos lett volna, de ma már kifejezetten jónak számít.
2006-ban egy új sorozat ütötte fel az orrát az amerikai CBS csatornán, mely egy kisváros, Jericho életét mesélte el. A high-concept beütésű széria középpontjában egy ex-katona állt, aki új élet reményében tért vissza szülővárosába. Ám amikor óriási gombafelhők jelennek meg a távolban, kitör a pánik. Minden kapcsolat megszűnik a külvilággal, és a békés lakók ráeszmélnek arra, hogy valószínűleg Amerika minden nagyobb városát lebombázták. A problémák folyamatosan gyűlni kezdenek, találkozhatunk sugárfertőzöttekkel, egy titokzatos emberrel, aki tud valamit a támadások hátteréről, és sok-sok drámával, melyek a Jericho alapkövét képezik. Mindezt Robert Levine (Touch) és Jon Turteltaub álmodta a képernyőre, mint egyfajta utópisztikus thrillert. A sorozatot már az első évad után elkaszálták, de a rajongók kampányolásának köszönhetően elkészült egy rövid második szezon is, mely méltó búcsút adott a szériának, és varrta el a függőben lévő szálakat. Hogy miért ilyen fontos számomra ez a sorozat? Elindított egy folyamatot. Egy olyan folyamatot, mely nélkül a Series Situation sem jött volna létre. A nosztalgia rovatunk első posztja életem legelső 40 perces sorozatáról, a Jericho-ról fog szólni.
A történet - bár keresve lehet benne hibákat találni – egyszerű, de jól kivitelezett. Bár egy folytatásos dráma, sokszor kivehető volt az epizódcentrikusság, mely bár nem volt nagy előnyére, nem vett el semmit az élvezeti értékéből. Hőseink itt-ott különböző, témába vágó helyzetekbe keveredtek, melyeket általában egy epizód leforgása alatt intéztek el, és zártak le. A főszál eközben folyamatosan a háttérben motoszkált, és a helyzetek közötti összefüggésben, valamint a karakterek pillanatnyi gondjaiban, elmélkedéseikben nyilvánult meg. Az epizódcentrikusságot sokszor a főszereplő, Jake képviselte, míg a folytatásosságot inkább Hawkins, aki többet tud a támadásokról, mint amennyit kéne. A cselekmény az évad vége felé kezdett igazán beindulni, mikor már a városon kívüli kontaktusok is kiépültek, és készítőink egyre több kérdésre adtak választ. Nem volt szarozás, minden csavaros kérdés logikusan és 100%-osan meg lett magyarázva, melyek sokszor újabb csattanókat is eredményeztek. Minden karakternek megvolt a saját története, és bár akad közöttük néhány „levegőben lógó”, látszólag haszontalan szereplő, többnyire mindenkit megkedveltettek a nézőkkel, életszerű játékukkal. A szereplők közötti kapcsolat ügyesen be lett mutatva, nagyon erősek voltak a családi vonalak, mint például ami Hawking és kisfia között zajlott le. Ha már kapcsolat, a sorozat természetesen kapott „családbarát” szerelmi szálakat is, amik néhol elég irritálóan hatottak. Szerencsére a színészek értették a dolgukat, és főszereplőkként mind Skeet Ulrich, mind Lennie James remekül szerepelt, könnyedén eljátszva a nekik szánt két karaktert. Bár epizódlagos flashback-eket nem is, kaptunk egy teljes egész visszatekintő epizódot, melyben mindenkiről kiderült, ki és mit tervezett, hogyan élte a mindennapjait a támadás előtt. Ezek közül a legérdekesebb Hawking-vonal volt, mely állítom, a sorozat legnagyobb pozitívuma. Jellemfejlődésekből is akadt rendesen és ezeket is, mint kitűnő tanuló a kiselőadást, ügyesen bemutatták. A hangulat kiválóan átérződött a képernyőn keresztül, minden epizódban ott motoszkált az erőteljes poszt-apokaliptikus atmoszféra, és az egyrészt békés, de mégis feszélyezett légkör. Ennek hatására a sorozat bármikor újranézhető, magam is kétszer követtem végig a csekély 29 epizódot. Bár filozófiai szálakat nem kapott, a dráma mindvégig felbukkant, és rengeteg érzelemmel fűtött jelenetet eredményezett (mindezek közül a kedvencem, amikor Jake a kocsi alá szorul, és a múltja miatt kesereg). A halálesetek mindegyike el lett találva, és sok közülük szintén nagyon érzelmes lett. Az összeesküvés-szál csak néhol dominált, de azt is remekül kezelték, és kapásból le tudna alázni több ilyen témával foglalkozó sorozatot is (pl.: The Event, Revolution). A kedvenc jelenetem a Jake és Hawkins között zajló, beismerő beszégetés volt. Ki kell emelnem a széria intróját is, mely egy kreatív ötleten alapulva, morzézva írt szavakat, mondatokat. Az évadzáró szerencsére minden szálat elvarrt, és bár nyitott egy újat, amin a sorozat folytatása érdekében el lehetne indulni, mégis tisztességesen elbúcsúztatta a szereplőinket. Személy szerint megnéznék egy harmadik évadot is, nemrég tárgyalások is kezdődtek ez ügyben a Netflix-nél. Az biztos, hogy két kezem összetenném még egy évadért! A sorozat vége után, a folytatását képező képregény-széria már nem vonzott annyi rajongót mint azelőtt, én összesen három –négy füzetkét olvastam el belőlük, aztán beleuntam a későbbi számok utáni várakozásba. A Jericho remek volt ahhoz, hogy a sorozat-mániámat elindítsa, és ha egy ajánlás miatt nem kezdtem volna bele anno, talán máig nem néztem volna meg nagyobbnál nagyobb kaliberű sorozatokat. Szép emlékeim vannak mind erről a szériáról, és mind azokról, amikbe ez után kezdtem bele. Megsúgom, ez után daráltam le a The Office-t, és a Lost-ot, melyek máig is a kedvenc sorozataim élén vannak. |
Erről a blogról...
Mint ahogy azt ránézésre meg lehet állapítani, blogunk elsősorban sorozat és filmkritikákkal foglalkozik. Minden előfordulhat ami aktuális vagy akár klasszikus, a mű akkor is szókimondóan és nyersen lesz elemezve, rávilágítva a jó és rossz tulajdonságaira... |